Leninisták és szabadkőművesek a magyar történelemben – Raffay Ernő írása az Erdély.ma portálnak

Az elmúlt évtizedekben a baloldali értelmiség visszafordul a kultúrmarxizmushoz, erős leninista beütéssel, de nem képesek igazi marxisták-leninisták lenni – írja elemzésében Raffay Ernő történész, aki az Erdély.ma portálon megjelent írásra reagált. (Amennyiben Ön is hozzá szeretne szólni a témához, kérjük küldje el írását a szerkesztoseg@erdely.ma címre)  

Az 1970-es években jártam egyetemre. A József Attila Tudományegyetem szegedi bölcsészkarára menet öt évig, minden hétköznap ránéztem a kapu mellett lévő József Attila emléktáblára, s kicsit büszke voltam, hogy ugyanazon a lépcsőn mehetek föl a harmadikra, a történész tanszékekre, ahol egykor a nagy magyar költő is járt (a 2. emeletre, ahol az irodalom tanszékek voltak).

A magyar őstörténetet a vérig leninista Karácsonyi Béla tanította, akinek a tudásánál csak a szigorúsága volt nagyobb. 1971 szeptemberében, a legelső előadásán azzal vélte bebizonyítani nekünk a leninizmus igazságát, hogy elmondta híres viccét, amely így kezdődik: „Két bóher beszélget…” stb., s a vicc végére elvileg meg kellett értenünk a dialektikus materializmusból a dialektikát. Én akkor még nem értettem, annyi bizonyos.

A következő években a tanáraink között sorra következtek a zsidó nemzetiségű marxista-leninisták (a neveket most hagyjuk), csak egyvalakit említek, akit tudása és humora miatt szerettünk. Mérei Gyula akadémikus negyedévesként tanított bennünket, 1976-ban. Tőle azt tudtuk meg, hogy „a történelem az a tudomány, amely visszafelé mindig változik.” Meg azt is, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia ugyan kapitalista birodalom volt, de mégis akkoriban léteztek a „boldog békeidők”. Akkor még nem ismerhettem azt a nézőpontot, amit 2008-ban mondott el egy előadásában az izraeli Göran Rosenberg: „Történelmileg a zsidók mindig virágoztak azokban a nemzetekben és birodalmakban melyek multikulturálisak, sokszínűek és toleránsak voltak, míg rosszul jártak erős vagy nacionalista társadalmakban. Az európai zsidók mindig is a jelképes idegenek, avagy »a mások« voltak. Így tehát, konkrétan, az a társadalom, ahol az idegen szívesen látott, jó a zsidóknak, bár ők nem mindig méltányolták ezt a kapcsolatot [...] Az európai zsidóság jövője függ attól, hogy mennyire multikulturális, sokszínű és sokféle társadalmat sikerül formálnunk.” Íme, ez az oka annak, hogy az egyébként hangsúlyozottan leninista Mérei tanár úr boldog békeidőknek tartotta, s nekünk így tanította a dualista időszakot.

1971 őszén (aranyló napfényben fürdött az Alföld) egyetemi csoportommal Hódmezővásárhelyen át Mártélyra kirándultunk. Amikor az autóbusz beért a vásárhelyi laktanyához, s az utas balra kinézett, megdöbbentő látvány fogadta: ott ül Lenin elvtárs és a nagydolgát végzi. Az 1970. április 22-én, Lenin századik születésnapján fölavatott szoborról valaki a buszon megjegyezte, hogy a helyi lakosság csak „sz.ró Leninnek” nevezi eme alkotást. Valami persze nem stimmelt, ugyanis Lenin nagykabátban és kucsmában végzi a dolgát, de hát apróságokra nem adunk! Talán 7-8 évvel később, – amikor már a bölcsészkar tanársegédje voltam az Új- és Legújabbkori Egyetemes történeti Tanszéken – mesélte el egy kolléga, hogy ő a Lenin-szoborral átellenes laktanyában szolgálta le az előfölvételis 11 hónapját, s egy éjszaka riadóztatták őket, mivel egy szovjetellenes ellenforradalmár piros olajfestékkel leöntötte Lenin elvtársat. A katonáknak fogkefével kellett sorakozniuk, oldószert kaptak. Amennyire sikerült, lemosták a vörös festéket, de szegény Lenin, egy ideig közelről még rózsaszínű volt.

A történelem sokszor helyükre teszi a dolgokat, a „nagydolgokat” is: napjainkban a hódmezővásárhelyi Emlékpont Intézet emeleti portálján ül a székrekedéses Lenin. A magyarság 1956 után tűrte a kommunizmust, de kigúnyolta Lenint, s ezzel kiengedte a fáradt gőzt: nem is lett több ’56.

Súlyosabb történet az 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején működő erőszakszervezet tevékenysége. Az előzményekhez tartozik, hogy a 19-20. században Európában, a Magyar Királyságban is három ideológia harcolt egymással: a konzervativizmus (Isten – Haza – Család) állta a sarat a két baloldali eszmetörténeti irányzattal, a történetiségében régebbi liberalizmussal, és a kapitalizmusból kitermelődött szocialista gondolattal.

Amíg e csata alapvetően papíron, gondolatokkal zajlott, nem voltak komoly következmények. Amikor azonban a kezdeti, ösztönös munkásmozgalom megszerveződött, s teoretikusai keletkeztek, egyre súlyosbodott az ideológiai, majd politikai küzdelem. 

1848-ban Engels és a Mordehájból Marx-szá változó két személy kiadta a Kommunista Kiáltványt, amivel politikai értelemben fölgyújtotta az erdei avart.

1871-ben a párizsi kommün bebizonyította, hogy már nem csak a francia szabadkőműves forradalom liberális túlzói, hanem a munkásmozgalom szélsőségesei is képesek embert ölni, abból a célból, hogy világmegváltó gondolataikat megvalósítsák. Az is kiderült, hogy a konzervatív eszmék ellen liberálisoknak és szociáldemokratáknak össze kell fogniuk, másképpen nem győzhetnek.

Marx például kifejtette, hogy amikor a munkásosztály szervezett erővé válik, képes lesz arra, hogy a legfejlettebb kapitalista országokban megvalósítsa a szocializmust. Mindössze osztályharc kell, amivel összedönthető lesz az akkori Európa. Mindenütt szociáldemokrata pártok alakultak, sőt, a 19. század harmadik harmadában, bizonyos országokban már proletárnak mondott emberek országgyűlési képviselők lettek az ún. osztályparlamentekben. Magyarországon a dualizmus idején ezt nem engedték, hanem minden lehetséges eszközzel üldözték a szocdemek radikálisait. A mérsékeltek bizonyos keretek között működhettek. Ez azt jelenti, hogy létrejött az a politikai terep és keret (párt és szakszervezetek), ahol tervezhették a „proletár jövőt”. Silány jövő, annyi bizonyos, azonban tény, hogy az MSZDP-n belül megszerveződtek azok a csoportok, amelyeknek tagjai nem értettek egyet a szociáldemokrata párt általuk megalkuvónak tartott tagjaival.

Magyarországon ráadásul bonyolította a helyzetet, hogy egyes nyugati országokhoz hasonlóan (Franciaország, Belgium) a szabadkőműves szervezet radikálisabb páholyai kimondottan megcélozták, s föl is vették a testvérek közé a radikálisabb elvtársakat (Kunfi Zsigmond, Diner-Dénes József stb.). 1917-ig a radikális-liberális szabadkőművesség és a radikális szocdemek együtt harcoltak a páholyokban az általános-titkos választójog (politikai cél), az egyházi fönntartású iskolák államivá tétele (harc a gyermekek lelkéért) és a kereszténység megsemmisítése (cél az ateista ember) eléréséért.

1917-ben a szocdem párt úgy döntött, hogy a párttagoknak meg kell szüntetni szabadkőműves páholytagságukat, s legtöbbjük ezt meg is tette: fedezési (kilépési) kérelmek tucatja olvasható a levéltárban.

Az ideológiai és politikai szövetség azonban megmaradt, annál is inkább, mivel közeledett a Nagy Háború vége, ahol szerettek volna a várható zavarosban halászni a baloldal vezetői. 1918. október 31-én nem várt sikert arattak: a homo regius a szabadkőművesek által már jóval korábban kiszemelt és behálózott Károlyi Mihály grófot bízta meg kormányalakítással.

Károlyi kormánya lett a magyar történelem első szociáldemokrata (Kunfi, Diner-Dénes stb.), szabadkőműves (4 miniszter, 8 államtitkár) és zsidó (10 kormánytag) kormánya.

A kormány összetétele súlyos bizonyítéka e három szempont összefüggésének. Eközben, 1918 november első hetében három irányból fegyveres támadás érte az országot, az anyagi javakat elvitték (főleg a románok és a szerbek), a lakosság pánikszerűen menekült az ország belseje felé: a hatalmon még nem lévő kommunistának ez ideális helyzet volt a hatalom megszerzésére. 1919. március 21-én a gyűjtőfogházban lévő néhány leninista-kommunista „kikiáltotta” a magyarországi kommunista államot.

Az előzmények: 1919 tavaszára a magyarországi szocialista baloldal már sokszor egymással is harcoló csoportokra szakadt. Nekünk is lettek leninistáink, akik, figyelve az 1917 eleje óta tartó oroszországi eseményeket, Magyarországon is a legradikálisabb megoldásokat keresték az ország totális átalakítására. 

A magyar sajtó 1917-től részletesen tárgyalja az orosz helyzetet, de az is tény, hogy magyar katonák (körülbelül százezer ember) orosz hadifogságba kerültek, ahol a komolyabb erkölcsi gátlás nélküli személyekre átterjedt a leninizmus. Lenin ugyanis megfordította Marx elképzelését: azt mondta az oroszoknak, hogy a szocializmus megvalósítására proletárforradalommal ott is van lehetőség, mint pl. a legfejletlenebb Oroszországban, ahol alig vannak proletárok. A szegényparasztoknak, akik nem rendelkeznek földdel, nagyjából hasonlóak az érdekeik, mint a munkásoknak. Nem véletlen, hogy a bolseviki önjelölt kormány első két dekrétuma a békéről és a földről szólt. 

Jól becsapták a szegényparasztokat, ugyanis a győzelem után nem földet kaptak, hanem kolhozosítást. A következmény az lett, hogy a világ egyik legjobb minőségű termőföldjén, a csernozjomon milliók haltak éhen.

A magyar sajtó 1917. december 15-én, amikor a béketárgyalások zajlottak Trockijékkal, ezt idézi a brit Morning Post című lapból: „Mi tudjuk, hogy a marxisták anarkista és fanatikus banda, a mely pillanatra magához ragadta a hatalmat a nemzeti élet bénultsága következtében. Mi tudjuk, hogy Lenin és cinkosai német-zsidó vérből eredt és német zsoldban álló kalandorok, a kiknek egyetlen céljuk az, hogy kizsákmányolják a tudatlan tömeget berlini gazdáik érdekében." (Budapesti Hirlap). Az angol lap antiszemita kitételétől természetesen elhatárolódunk – azonban ami tény, az tény. 

Lenin társaságát, egy grúz postarablót leszámítva, majdnem mind zsidó önjelölt forradalmárok alkották, akiknek az orosz nép hosszútávú érdekei sem 1917 előtt, sem a következő évtizedekben nem voltak fontosak. Viszont megalkották a kegyetlen Csekát és a többi kommunista titkosszolgálatot. Az akkoriban már létező, egész Európában elterjedt megállapítás, hogy a kommunisták és a zsidóság között súlyos és szoros kapcsolatok léteznek, a leninisták tevékenysége nyomán bizonyítást nyert. Ez nem minősítés, hanem ténymegállapítás.

A Tanácsköztársaságnak nevezett magyarországi rendszer már az első pillanatoktól a lenini irányt követte. 

A március 21-én megalakult Forradalmi Kormányzótanács által kiadott 1. rendelet 1. pontja ezt írja: „Mindenki, aki a Tanácsköztársaság parancsainak fegyveresen ellenszegül vagy a Tanácsköztársaság ellen fölkelést szít, halállal büntetendő.” A személyes kapcsolatfölvétel is megtörtént: a 2000 km-es körben sugározni képes csepeli szikratávíró március 22-én, szombaton délután öt órakor összekapcsolódott a moszkvaival, s Pór Ernő, a párt központi bizottságának tagja Leninnel beszélt. Pór: „A magyar proletariátus, a mely tegnap éjszaka az egész államhatalmat meghódította, bevezette a proletariátus diktatúráját és üdvözli önt, mint a nemzetközi proletariátus vezetőjét. Adja át ön forradalmi szolidaritásunkat és üdvözletünket az egész forradalmi orosz proletariátusnak. A szociáldemokraták pártja a kommunisták álláspontjára helyezkedett. A két párt együtt működik és mindaddig, míg a harmadik Internacionálé moszkvai kongresszusa nem állapít meg egységes címet, Magyarországi Szocialista Pártnak nevezzük magunkat. Kérünk e tekintetben utasításokat.” Este 9 óra 10 perckor Lenin jelentkezett, s ezt üzente: „Itt Lenin, őszinte üdvözletem a magyar tanácsköztársaság proletár kormányának, és főleg Kun Béla elvtársnak. Üzenetüket éppen most közöltem a bolsevik Oroszország kommunista pártjainak kongresszusával. Mérhetetlen a lelkesedés. A harmadik kommunista Internacionálé moszkvai kongresszusának határozatait, a mily gyorsan csak lehetséges, közölni fogjuk, úgyszintén a katonai helyzetről szóló jelentést. Okvetlenül szükséges, hogy állandó drótnélküli távíró összeköttetés legyen Budapest és Moszkva közt. Kommunista üdvözlettel és kézszorítással: Lenin.”

A kapcsolat 1919. március 24-én még szorosabbra fonódott, ugyanis az orosz kommunista párt 8. kongresszusa hivatalos táviratot intézett a vörös Budapesthez: „A magyar tanácsköztársaság kormányának Budapest. Az orosz kommunista párt nyolcadik kongresszusa nagy lelkesedéssel üdvözli a magyar tanácsköztársaságot. A kongresszus meg van arról győződve, hogy nincsen messze az az idő, midőn a kommunizmus az egész világon győzedelmeskedni fog. Az orosz munkásosztály minden erejével segítségetekre fog sietni. Az egész világ munkássága [meg van] győződve, hogy nincsen messze az az idő midőn egyetlen ország imperialistáinak sem fogja megengedni, hogy felemeljék kezüket az új szociálista köztársaság ellen. Éljen a nemzetközi kommunista köztársaság! A kongresszus nevében Lenin. Szinoviev. Kamienev, Sidovics, Rudokiov, Piatakov, Presbrasanszki.” (Ez utóbbi nyilván Preobrazsenszkij orosz gazdaságpolitikus, a kevesek egyike, aki nem zsidó. Ortodox pap volt az apja.)

Látható, hogy a szövetségre lépés mindkét fél részéről fontos volt, sőt, a „magyar” párt már az első érintkezéskor utasítást kért. A magyarországi kommunisták e szokása a későbbiekben is megmaradt, szolgai módon hajtották végre a moszkvai elvtársak parancsait. (Ennek majd 1945 után lesznek rémisztő következményei.) Az első levelezésből már süt a Trockij által képviselt világforradalom gondolata.

A „magyar leninistáknak” a 133 nap alatt csak a terrorszervezetek kiépítésére és működtetésére volt idejük. Közismert Szamuely és a lenin-fiúk gyilkos működése: közülük mindegyiket, akit elfognak, a horthysta igazságszolgáltatás kivégezteti. Sokan azonban elmenekülnek, s általában a Szovjetunióban szocializálódnak a 20-as és 30-as években, az ottani nagy megtorlás idején.

1945-ben ezek jönnek haza, hogy immár a szovjet hadsereg által megszállt Magyarországon ismételjék meg, néhány évtized hosszúságban 1919-et.

1919 tavaszi-nyári hónapjaiban Kun és társai átveszik az akkori szovjet gazdaságpolitika megoldásait. Gróf Teleki István 1927 áprilisában szakmai előadást tart a szovjet gazdaságról. Ezt mondja:

„A harcos kommunizmus gazdaságpolitikájának folytatása tulajdonképpen a Bucharin által vezetett radikális kommunisták győzelmét jelentette Lenin fölött. Lenin ugyanis előbb a kommunista ideológiát akarta átültetni az orosz nép széles rétegeibe s arra törekedett, hogy ez alatt az idő alatt az ország területén levő üzemek, valamint termelőeszközök a legteljesebb mértékben kihasználódjanak. Tisztában volt azzal, hogy a kommunista társadalom csak önmagára számíthat s ha saját erejéből nem tud gondoskodni szükségleteinek kielégítéséről, úgy összeomlik. Lenin politikája azonban a kommunisták győzelemre jutása után megbukott, a radikális irányzat elrendeltette gyors egymásután a bankok, a magánbankbetétek, a kereskedelmi flotta, a gabonaraktárak, a cukoripar, a petróleum ipar, majd az összes, egymillió rubelnél nagyobb tőkével rendelkező vállalkozások köztulajdonba vételét. Az eredmény, mint Lenin mondta az lett, hogy sokkal többet kisajátítottak, széttörtek és szétromboltak, mint amennyit meg tudtak tartani. A szocializálás csődjét siettette az a körülmény, hogy a szovjetkormány uralma biztosítása érdekében kénytelen volt a vöröshadsereget kiépíteni és az ipari munkásság általános militarizálását végrehajtani. Ezáltal a fogyasztó, de ugyanakkor nem termelő rétegek megszaporodtak, viszont a termelés tovább csökkent. Ha hozzávesszük még a közlekedési eszközök teljes leromlását, amire jellemző adat, hogy amíg 1916-ban egy vagon kijavításához 0.44 munkás kellett, addig 1918-ban erre a célra már 3.35 munkás igénybevétele vált szükségessé, akkor érthetővé válik, hogy a harcos kommunizmus, amely mindezeken felül az inflációs politikával még a pénz értékét is megsemmisítette, a teljes összeomláshoz jutott.”

Pontos és nem ideológia-vezérelt elemzés. A szovjet rendszer elégtelen élelmiszer-ellátását így látta Teleki gróf:

„A pénz elértéktelenedése a falusi lakosságot visszatartotta attól, hogy a város számára termeljen. Éhínség ütött ki és a szovjetpolitika radikális irányzata kénytelen volt 1921-ben átengedni a vezetést a Lenin-féle mérsékelt felfogásnak. Ennek a politikának első lépése a szovjetgazdaságok felállítása volt. A kisajátított birtokokból alkották ezeket a gazdaságokat azzal a céllal, hogy azok termelését a városi lakosság rendelkezésére bocsátják. A birtokokat a falusi lakosság kényszermunkával művelte. Ezek a szovjetgazdaságok 3.9 millió deszjatinra rúgtak, vagyis elérték a művelés alatt álló terület 3 százalékát. Ezzel szemben a fogyasztásra kerülő agrárcikkeknek csak 1.5 százaléka került ki ezekről a birtokokról, miután azoknak vezetői a termelés egyrészét rendeltetési céluktól elvonták és a városi élelmiszerspekulánsoknak szállították.”

Nem idézünk tovább: a budapesti leninisták éppen ezt a gazdaságpolitikát kezdték megvalósítani, azonban jött Horthy, a nemzet megmentője, s a Bethleni konszolidáció rendbe tette a magyar gazdaságot.

A „felszabadúlás” után visszajöttek a még élő leninisták Budapestre, s alig három év alatt, 1948-ban ismét átvették a hatalmat. Persze csak azok jöttek „haza”, akik túlélték a harmincas évek megtorlásait.

Ők vitathatatlanul a legaljasabb, leggátlástalanabb, legrátermettebb gyilkosok: Rákosi, Gerő, Farkas Mihály, Révai József és társaik, akik a kereszténynek született buta ateistákat hamar kiiktatták maguk közül (Rajk, Nagy Imre).

A kommunista sajtóban újra Lenin a példakép, azonban versenytársa is akad: Sztálin generalisszimusz, „valamennyiünk édesapja”. Legalábbis ezt mondta nekünk az óvónéni a mohácsi óvodában, 1952-ben.  

A sztálinizmus furcsa képlet: a generalisszimusz nevéhez fűződik a Honvédő Háború megnyerése, valamint a szovjet geostratégia kiterjesztése Berlintől 180 km-re nyugatra, egészen Magdeburgig. Mintha csak a kicsiny, de harcias, ukrán-zsidó-kommunista Bronstejn (Trockij) világforradalomról kitalált nézetei valósultak volna meg. Igaz, Dzsugasvili Jóska nem jutott el az atlanti partokig, de Magdeburg éppen Európa közepén fekszik. Ott, ahonnan a rakétacsapatok fegyverei simán elérik az egész európai nyugati világot.

A budapesti leninisták a napi szükségletek szerint átalakultak sztálinistákká. 1953 után új fordulat következett: az addigi sztálinisták ismét leninistákká változtak. Kádár ekkoriban már újranövesztette a börtönben leszakított körmeit, s eljött az ő ideje is: 1956. november 4-én egy szovjet harckocsiból szállt ki a parlament előtt. 

Az igazodás a terror legújabb évei (1956-1963) alatt folytatódott: a gyilkos-elvtársak Lenin proletár-terror elméletére hivatkozva (persze szigorúan elítélve Dzsugasvili Jóskát) ölték a magyarokat.

 Ez volt az a pont, amikor a leninizmus végleg elveszítette hitelét Magyarországon. Nem véletlen, hogy az 1970–1980-as években több, korábbi marxista-leninista, csak rövid időre sztálinista annyira puhának tartotta a III/3-as kádárista rendszert, hogy például az 1970-es években volt olyan egyetemista csoporttársam, aki visszatért az egyedül hiteles trockista fölfogáshoz: lehetőleg kiirtani a keresztényeket, a konzervatívokat és a magyarokat.

A kádári évtizedek nagyjából tönkretették a csonkaország magyarságát. Tőlem a nyolcvanas évek elején megkérdezte valaki: ugye, te is belépnél a kommunista pártba, ha ezáltal előléptetnének valahol nagyfőnökké? Miután nemmel válaszoltam, az illető azt mondta: akkor te egy élhetetlen hülye vagy. Ez kétségtelen tény: amikor a volt leninisták gátlástalanul privatizáltak, azaz a más vagyonát saját tulajdonba vették (az Antall-kormány áruló, önfeladó tevékenységének idején) jómagam a fölajánlott bármilyen vagyontárgyakat megköszöntem, de nem tudtam elfogadni.

Az elmúlt évtizedekben a baloldali értelmiség visszafordul a kultúrmarxizmushoz, erős leninista beütéssel; de nem képesek igazi marxisták-leninisták lenni, mivel Magyarországon a már jellemzett Antall-kormány, majd a Horn-kormány idején éppen a baloldal legnevesebb emberei nagytőkések is lettek, s egyáltalán nem törődnek a munkásság érdekeivel.

Íme, a leninista újabb tulajdonsága: belőle lesz a legkegyetlenebb nagytőkés. 

Szegény Lenin elvtárs, forog a sírjában, akarom mondani a mauzóleumban, ahol öltönyeit tízévente cserélni kell a balzsamozáskor használt durva vegyszerek miatt. Sic transit gloria mundi.