Lenin mint történelmi szereplő – Erdei János írása az Erdély.ma portálnak

Ha a marxi elméletet Lenin nem módosítja, akkor csak egy lenne a baloldali futóbolondok (mára inkább csak a szaktörténészek számára ismert) sorából – írja Erdei János esztéta, aki az Erdély.ma portálon megjelent írásra reagált. (Amennyiben Ön is hozzá szeretne szólni a témához, kérjük küldje el írását a szerkesztoseg@erdely.ma címre)                                                  

                                                                Pokol Bélának, akivel a FB-on folytatott beszélgetések

                                    vezettek el az esztétikain kívüli, a társadalmi szféra újragondolásához

I.

Bogár Lászlónak az Erdély. ma portálon vázolt Lenin képénél jóval érdekesebbek és főként elgondolkodtatóbbak voltak számomra azok az apróbb-nagyobb eltérések, amikkel írásában a szerző saját gondolkodási keretét kiegészítette (és ezzel talán módosította, talán csak számomra érthetőbbé tette). Még ennél is izgalmasabb, hogy ezek következményeként egy történetfilozófia kérdés aktualizálására – az egyén történelmi szerepének mérlegelésére – vállalkozott. 

Mintegy előre bocsátva írásom végeredményét, az egyén történelmi szerepének megértéséhez alighanem érdemes különbséget tenni a történelem szereplői és a történelmi szereplők (és később, de még ennek az írásomnak a végén az előbbi derivátumai, a történelem látható szereplői, illetve láthatatlan haszonélvezői) között. 

Mindannyian a történelem szereplői –  és ennek következében ugyan nagyon eltérő mértékben, de a Bogár László által említett „tektonikus mozgásainak” elszenvedői és haszonélvezői – vagyunk. (A történelem tektonikus mozgásain, alighanem a történelem szereplőinek – időről időre –  társadalmi átrendeződésekként összegződő változása értendő.) A történelmi szereplők viszont magukat a (nemcsak a saját, hanem a mások életét meghatározó) „tektonikus mozgásokat” – ha nem is irányítják, de – módosítják.

II.

A „tektonikus”, a történelmi léptékű mozgások módosítására Lenin esetében talán a legeklatánsabb példa a leggyengébb láncszem (eleinte csak általa, eleinte csak vélt) jelentőségének felismerése (és legalább annyira felismerésének elfogadtatása és ezzel – Durkheim kifejezésével „társadalmi ténnyé”, azaz – eszmévé való konvertálása. A másik, szintén történelmi léptékű módosításának általa kimunkált eszközére – a kettős hatalomra, és annak alkalmazására – írásom végén, az V. fejezetben éppen csak utalok).

Ha a proletárforradalom kitörését a legfejlettebb, mert legiparosodottabb államokban nemcsak vizionáló, de annak kirobbantásán munkálkodó marxi elméletet Lenin nem módosítja az említett felismerésével, akkor csak egy lenne a baloldali futóbolondok (mára inkább csak a szaktörténészek számára ismert) sorából. 

Mivel azonban nemcsak sokakkal, hanem „a kritikus tömeggel” elhitette, hogy a forradalom a kapitalizmus leggyengébb láncszemeinél, így akár Oroszországban tör ki, a történelem egyik legnagyobb tömeggyilkosaként vált (nemcsak az emberiség történelmének – a filozófusokra csak, de sokáig a megtévesztésig hasonlító – látható szereplőjévé, hanem) történelmi szereplővé. 

A „mi lett volna ha?” kérdésre adható feleleteken való spekuláció (esetünkben azon, hogy ha Lenin csak egy marad a futóbolondok sorából) azonban nemcsak a történettudomány, de a történetfilozófia keretén is kívül esik, így ideje visszatérni Bogár László –  a tőle megszokottnál is eredetibb, és éppen ezért rendkívül termékeny –  gondolatmenetéhez.

III.

Bogár László Lenint nem történelmi szereplőként, sőt, még csak nem is a történelem szereplőjeként, hanem bábfiguraként mutatja be. Mintegy – és más kitűnő írásaiban a tőle már megszokott módon –  a háttérhatalom bábfigurájaként állítja. 

A háttárhatalmat azonban –  nem, mint a legtöbb írásában „mélyállamként” konkretizálja, hanem gyakorlatilag –  a banktőkével azonosítja. Ennek következtében írásában a konkvisztádorokkal kezdődő bábfigurák sora Cromwellen és Robespierrén át, Leninen keresztül Sztálinig és Hitlerig ível. Olyan impozáns ez a névsor, hogy (feltétlenül, azaz vita nélkül) talán csak Napóleonnal kell kiegészíteni, hogy közel teljes legyen.

Az említett förtelmes és –  ráadásul a haladár mainstream számára (az egy Hitler – és napjainkban már a konkvisztádorok –  kivételével) máig (inkább) szent (semmint) – szörnyetegeknek a báboktól való elkülönítéséhez az azokat mozgatóknak a Mediciekkel és a Fuggerekkel induló sorának – és ezzel két alaptípusának! – az említésével (és elkülönítésük lehetőségével) írásában Bogár László ad fogódzót. Mintegy kijelöli elkülönülésük (és ezzel elkülöníthetőségük) kezdőpontját. 

A Mediciek saját korukban rendkívüli pénzügyi lehetőségüket (eleinte több, később kevesebb sikerrel) direkt politikai hatalommá konvertálták, azaz a történelem szereplőjéből a történelmi szereplővé válásra tettek – tegyük hozzá, hogy eleinte rendkívül sikeres – kísérletet. Szemben a Fuggerekkel (és az általuk – ha nem is irányított, de módosított – történelem későbbi haszonélvezőivel), akik nem a történelmi mozgások módosítóinak a szerepét, hanem a módosítók személyét vették célba. A megcélzott személyeknél a pénzügyi erejükkel (és az ezáltal adott zsarolási és/vagy megvesztegetési potenciáljukkal) „csak” a társadalmi változások módosításának néhány irányát preferáltatták, néhányat pedig blokkoltak.

A többit (az általuk nem preferáltakat, de nem is blokkoltakat) meghagyták a – blokkolásaik és preferenciáik okán a – történelmi szereplőkből lassanként bábjaikká, mára pedig alighanem kitartottjaikká átváltozók játékszerének. 

Itt és ezzel vette kezdetét az a sajátos (nagyon nem Montesquieu-i!) hatalommegosztás, amelyiknek kiteljesedésében Malachi Martin atya korszakunk egyik meghatározó sajátosságát látta.

IV.

Nem a kitartottak politikai/hatalmi pozícióba kerülése azonban a legnagyobb változás, hanem annak (és a visszacsatolásának legalább) hármas következménye! 

Először is: nagyjából azzal párhuzamosan, hogy a (nemcsak totalitárius, hanem) totális és (ennek következményeként) globális birodalmat kialakító és azt erősíteni akaró – Pokol Béla kifejezésével – föderalisták (mögött levő bank és pénzpiaci tőke) a baloldalt gyakorlatilag teljes, a jobboldalt jelentős mértékben (vö. Néppárt) fölvásárolták, a politikai törésvonal a föderalisták és a (nemzeti önállóságuk maradékát megőrizni akaró) szuverenisták közé tevődött át. A valódi, nem átjárható törésvonal ma már ott, és nem a bal és a jobboldal között húzódik. 

A formálódó új (föderális) birodalomban a történelem szereplőitől (azaz mindannyiunktól) már nem történelmi szereplők, hanem csak a történelem (tömegmédiumok által) látható szereplői különülnek el, akik nem különbek nálunk, hanem jó esetben ugyanolyanok (mint mi), rosszabb (és jóval gyakoribb) esetben pedig hitványabbak. A látható szereplőknél is jóval nagyobb mértékben különülnek el azonban tőlünk a történelmi változások láthatatlan – mert csak „összeesküvés elméletek” szereplőiként látható – haszonélvezői. 

A haszon pedig – számunkra is, sőt, a megelőző korszakokban is – elképzelhetetlen mértékben megnőtt.

V.

Másodszor, de a fentiek következtében: a banktőke nemcsak átlépte, hanem („pénzpiaciként”) jócskán meghaladta azt a határértéket, ami a pénzhatalomnak politikai hatalommá való konvertálásához szükséges. 

Az átváltásra (az először a Mediciek járta útra való lépésre) az ehhez mérhető magán (főként családi) vagyonok kezelői is ismételt kísérletet tehettek. A Rockefellerek még sikertelenül, de a Kennedyektől kezdve a Bush dinasztián át, feltehetően Trumppal sem bezárólag sikerrel. (A provincializálni akart egyik periférián, Magyarországon pedig a sikertelenre Simicska Lajos lehet példa, Kóka János a félig – , Bajnai Gordon pedig az ugyan tiszavirágéletű, de sikeresre.)

Harmadszor, de nem utolsó sorban: 

Lenin nem egy lépésben (hanem először kettős hatalom létrehozásával, majd a hatalomnak a szovjeteknek való átadásának álságos követelésével) valósította meg a társadalomszerkezet átalakítását lehetővé tevő – a puccsot jóval meghaladó mértékű, birodalmi léptékű – hatalomkoncentrációt (majd annak kisajátítását).

 A bank és az azt meghaladó pénzpiaci tőke képviselői (a Fuggerek útját járva) is először az államhatalomtól független alapítványok (Ford, Rockefeller, Soros, Bill Gates stb.) majd az ezekre alapozott (az államhatalomtól valóban mindjobban) független és (csak ebben az értelemben, de valóban) civil szervezetek létrehozásával építették és építik saját hatalmi bázisukat, és ezzel kettős, hatalmi szerkezetet hoznak létre.

VI.

A haszon – egészéhez képest elenyésző, de a történelem nem látható szereplői számára szinte elképzelhetetlen nagyságú – morzsáiért a „tektonikus mozgásokat” a haszon növelésének (a profitmaximalizálás) irányába módosító látható szereplők (Bogár László kifejezésével a „bábok”) eredményei egy tekintetben a történelmi szereplőkéhez mérhető. (Ez az, amire fentebb, még a IV. fejezet elején visszacsatolásként utaltam.) 

A demokráciaexport (és az exportőrök által szított arab tavasz) következményei áldozatainak száma már most messze meghaladja a forradalmakban és a puccsok során meggyilkoltakét. Az áldozatok száma a világháborúkban az életükkel fizetőkéhez mérhető. (Ha ugyan nem haladja azt meg. Ha nem ma, akkor holnap biztosan meghaladja. Legkésőbb azonban a hagyományos európai társadalomszerkezet – iszlamizációra rendkívül nyitott –  összeroppantásakor azt jóval felül is múlja. Az áldozatok számának növekedése ebben az esetben ugyanis nem befejezett múlt, hanem folyamatos – és egymással összeolvadó – jelen és jövő időben történik).