Lenin, a tömeggyilkos miért példakép baloldalon? – Illik Péter írása az Erdély.ma portálnak

Mégis mitől „trendi” ma ez a tömeggyilkosságokra és diktatúrára épülő, folyton változó szocialista világszemlélet? – teszi fel a kérdést Illik Péter történész, aki egy korábbi cikkünkre reagált. (Amennyiben Ön is hozzá szeretne szólni a témához, kérjük küldje el írását a szerkesztoseg@erdely.ma címre)

Gyermekkorom egyik emléke, hogy édesanyám, aki maga nemigen politizált, mindig elmondta, hogy a kommunizmus szép eszme volt, csak elrontották. Még 2009-ben egy kedves ismerősöm, egy ma is ismert liberális-ellenzéki lap szerkesztőjeként felkért, mint középiskolai történelem tanárt, írjak egy cikket a kommunizmus bűneiről. Ebben nem pusztán a Kommunizmus fekete könyve c. monográfia adatait idéztem, hanem azt is leírtam, hogy a kommunizmus, mint eszme sem volt „jó” soha. Azt a szerkesztőségi választ kaptam, hogy a cikket ebben a formában nem tudják leközölni, mert bár a kommunizmus bűneit le lehet írni, de nem támogatják, hogy eszmeként is kritizálja az írás. 

Bizonyára számos jobboldali, konzervatív, keresztény talajon álló ember tapasztalta már, hogy ha szocialista emberrel vitatkozik, és a kommunizmus bűneit emlegeti, mindig az a válasz, hogy az a Sztálin hibája. De a marxizmus, leninizmus, maoizmus is mind más! Végül a vitatkozó azt veszi észre, árnyakat üldöz, mert hogy nincs is igazából kommunizmus, ellenfele pedig folyamatosan szalámizza a definíciókat, így nem lehet arra az egyszerű következtetésre eljutni, hogy a szocializmus és a nácizmus egyaránt elítélendő eszme és rendszer. Jonah Goldberg veti fel Liberálfasizmus c. könyvében, hogy míg a nácizmus megítélésekor nem különböztetnek meg hitlerizmust, quislingizmust etc., addig a kommunizmus esetében igen. Sőt, tulajdonképpen, ha Magyarországon nézzük, valójában nem volt szocializmus sem, mindig azt mondta a Kádár-rezsim, hogy a szocializmust építjük. Ekképpen kommunizmus sem lehetett, hiszen az a szocializmus (amely csak éppen épülő félben volt) tökéletes formája. Megint csak oda jutunk, hogy ezek szerint mintha nem is lenne szocializmus, kommunizmus…

Mégis mitől „trendi” ma ez a tömeggyilkosságokra és diktatúrára épülő, folyton változó szocialista világszemlélet?

 Egyfelől azért, mert mint eszmét, sikerrel választották le a nevében bűnöket elkövető rezsimekről. Másfelől pedig pontosan azért, amiért nem lehet működő eszme: egy soha meg nem valósuló álmot kínál, a magántulajdon (és így a szegénység) megszűnésével járó boldog egyenlőséget.

 A probléma és az eszme korántsem új. Már Platón (i. e 428/427– i. e. 348/347) lefektette a kommunista állam alapjait Az állam c. munkájában, amely egy magántulajdon nélküli, hierarchikus társadalom vízióját teremti meg. Azt kevesebben tudják, hogy egy kis városállam fel is kérte őt, hogy valósítsa meg tervét. Pár hónap múlva halálos fenyegetések közepette üldözték el. De ott vannak a taborita husziták (huszita háborúk: 1419-1437), az angol levellerek, és még számos csoport a történelem folyamán, akik valamiféle egyenlőséget akartak teremteni. A kérdés, hogy tud-e az ember egyenlő lenni vagy akar-e? 

Évekkel ezelőtt terjedt el egy történet a Facebookon, ami egyébként nem valós de mégis jól bemutatja kommunizmus álmának problémáját: egy professzor megbuktatott egy egész szemináriumi csoportot úgy, hogy a diákok dolgozatára a jegyeik csoportátlagát adta meg. Mi történt? A jó tanulók 5-öst, a rosszabbak gyengébbet kaptak. A jók elkezdtek egyre rosszabb dolgozatot írni, hiszen belátták, nem juthatnak előrébb, a rosszak pedig nem voltak motiváltak a teljesítményre, mert a jobbak kezdetben feljebb húzták őket. Így végül a jegyek átlaga kiegyenlítődött az elégtelenben. Azaz megvalósult az egyenlőség. Csak éppen senki nem erre vágyott. Minden ember szeretne egyenlő lenni: egyenlően szép, jó gazdag és sikeres. Ez azonban nem megvalósítható. 

A 19. századi szocializmus választ akart adni a mélyszegénység problémájára, hiszen látványosan igazságtalan volt az, hogy a rengeteget dolgozó munkások éhbérért dolgoznak. Érdekes módon az angol „szocialisták” is keresték a megoldást, és ők másra jöttek rá, mint mások mellett Karl Marx (1818-1883), aki proletárdiktatúrán, forradalmon, és a tőke eltörlésén gondolkodott. Erre ideje is volt, hiszen a munkásokat kizsákmányoló gyárosok pénzéből kényelmesen elmélkedhetett. Az is közismert, hogy Lenin svájci szervezkedését, európai körútjait sem a munkások finanszírozták. Szóval ők (az angol „szocialisták”) úgy vélték, hogy ha a munkások jobb fizetést kapnak, a probléma meg is oldódik. Éppen ezért az angol Labour Party (amit sokan tévesen Munkás Pártnak fordítanak, pedig szó szerint Munka Párt) sosem lett szocialista. 

A sok önmeghatározástól persze a szocializmus is elvesztette karakterét, így lett idehaza sokak számára a liberális, illetve a baloldali szinonimája. 

Gyakran úgy tűnik, nem csak jobboldalról szemlélve illékony eszme ez, de akik hisznek benne, azok sem értik már teljesen, hogy ők szocialisták, kommunisták, marxisták, leninisták, sztálinisták, hruscsovisták, brezsnyeviták, – ne adj Isten! – trockisták, maoisták, liberálisok, vagy a baloldaliak táborába tartoznak-e. Hogy elhatárolódjon önmaga múltjától, addig szalámizta önmagát, míg meglehetősen definiálhatatlanná vált. A nyugati értelmiség részben éppen ezért, részben pedig azért, mert sosem élt szocialista rezsimben, nem is mérte fel annak destruktív természetét.

 George Orwell 1943 végén írta az Állatfarm című szocialista szatíra-allegóriáját, amelyet Angliában és az USA-ban sem jelentettek meg (csak 1945 után) szocializmus-ellenessége miatt (!), és persze azért, mert a Szovjetunió a szövetségesek oldalán harcolt éppen akkor. Később a Time magazin a 100 legnagyobb hatású regény közé választotta be a művet. Persze ugyanezen Time szavazta meg az év emberének Hitlert (1938), Sztálint (1939), és Hruscsovot (1957) is. Természetesen Lenin is bekerült a Time magazinba, az 1998-as szám az évszázad 100 legnagyobb hatású embere közé sorolta. 

Az, hogy magát jobboldalinak definiáló ember miért nem fogadhatja el a szocializmust bármely újra-, át- vagy meghatározott formájában, és ekképpen a leninizmust sem, egyértelmű: annak ateizmusában, internacionalizmusában, magántulajdon- és hierarchia-tagadásában áll a magyarázat. 

Azonban a Hollandiában a leninizmust életető szocialisták inspirálják azt a kérdést, hogy vajon 21. századi baloldaliak számára lehet-e példa a leninizmus? Először a baloldal alatt a liberalizmust értve a következők adódnak: a 18. századi liberalizmus bár hitt a forradalom eszméjében, hiszen ez juttatta diadalra (gondoljunk itt a holland /1566-1608/, angol /1640/ vagy francia forradalmakra /1789-1793/), mégis ekkor még szorosan összefonódott a nemzeti eszmével. Ráadásul az elején minden ateizmusa ellenére is legitimációs elvként elfogadta még a „teremtőt” (Amerikai Függetlenségi Nyilatkozat /1776/), a társadalmi problémákra nem az vagyoni egyenlőséget, a proletárdiktatúrát, hanem az emberi jogok bevezetését és garantálását tekintette megoldásnak. Adam Smith alaptézisei alapján a gazdasági liberalizmussal pedig teljesen összeegyeztethetetlen a magántulajdon megszüntetésének ötlete. Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata /1789/ pedig úgy definiálta az egyén szabadságát, hogy annak gyakorlása nem sértheti másokét. Ez utóbbi területen J. S Mill (1806-1873) nézetei hoztak változást, aki a 18. századi szabadságdefinícióba beiktatott még két további megszorítást: 

– senki nem kényszeríthető a saját java érdekében sem, 

– az egyén szabadsága csak akkor korlátozható, ha más individuum életét fenyegeti. 

Bár a liberalizmus a 20. századra számos változáson ment át, így útja elváltak a nemzeti eszmétől, azaz globálissá, ha úgy tetszik internacionálissá vált – és ebben hasonlít a leninizmusra – mégis elutasítja az erőszakot, a forradalmat, és nem a teljes vagyoni egyenlőség és az állami diktatúra útján, hanem az egyenlő jogok és a lehetőségek megteremtésével, az állami erőforrások egyenlőbb elosztásával kezelné a szegénység problémáját. Ebből az következik, hogy erről a térfélről sem lehetne a leninizmust követendőnek, avagy inspiratívnak tekinteni. 

De továbbmenve, a kulcsprobléma itt a szabadság és az erőszak. Sztálin abban a különleges helyzetben van, hogy elődje, Lenin (politikai végakaratában kárhoztatta), és utódja Hruscsov is elhatárolódott tőle (az SZKP 20. kongresszusán 1956-ban), így tulajdonképpen ezen megtagadási gesztus tette hozzá képest elfogadhatóvá mindkettőt a baloldal, így a liberálisok számára is. Meg természetesen az, hogy hozzá képest Lenin és Hruscsov tevékenysége kevesebb áldozattal járt. 

De ha ezt el is fogadjuk, a valódi kérdés most megint az eszme. Erőszakos-e a Leninizmus? Erre válaszoljon maga a szerző: „Hogy azonban az erőszak még egy másik szerepet is játszik a történelemben […] segítségével a társadalmi mozgalom utat tör magának és megmerevedett, elhalt politikai formákat széttör […]” (Vlagyimir Iljics Lenin összes művei 7. Kossuth, 1965. 38.)

Lenin kereskedelmi szabadságról vallott nézetei sem jósolnak sok jót az európai fiataloknak: „Ha a parasztnak a mai feltételek mellett és bizonyos határokon belül szabadkereskedelemre van szüksége, kötelesek vagyunk megadni neki, de ez nem jelenti azt, hogy megengedjük a pálinkával való kereskedést. […] Ez nem azt jelenti, hogy engedélyezzük a kereskedést olyan politikai irodalommal, amelyet a menseviknek [Az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt „kisebbség” nevű frakciója] és eszernek [szociálforradalmár] neveznek és amelyet az egész világ tőkéseinek pénzén tartanak fenn.” (Vlagyimir Iljics Lenin összes művei 45. Kossuth, 1975. 119.)
Ezen korlátoktól eltekintve a leninizmus szabadságdefiníciójában erős teret kap a lázadás, a szabadság és erőszak azon gyakorlása, amely a fennálló „rendszer” ellen irányul, és ekképpen valóban harmonizál a fiatalabb korosztályok lázadó hajlamával, miközben Lenin éppen maga kritizálja liberálisokat (is): „Milyen sokat beszélnek  […] mostanában nemzetről, hazáról! Anglia liberális és radikális miniszterei, Franciaország temérdek „haladó” publicistája […] Nehéz itt eldönteni, hol végződik a hóhér Romanov Miklósnak [orosz cár], vagy a négerek és az indiai lakosság megkínzóinak lepénzelt lantosa, és hol kezdődik a tucatnyárspolgár, aki együgyűségből vagy gerinctelenségből úszik az „árral” […] a XX: században, Európában  […] csak úgy lehet „védeni a hazát”, ha minden forradalmi eszközzel a monarchia, saját hazánk földbirtokosai és tőkései, azaz szülőföldünk leggonoszabb ellenségei ellen harcolunk […]” (Vlagyimir Iljics: Művészetről, irodalomról. Kossuth, 1966. 318.)

  Immanuel Wallerstein (1930-2019) amerikai közgazdász–filozófus – aki maga is többször hangsúlyozta, hogy Karl Marx munkássága szellemileg megtermékenyítően hatott rá is – számos művében megjósolta a jelenlegi liberális-kapitalista világrend összeomlását, amelyből kiútként egy relatíve igazságosabb, vagy pedig egy elnyomóbb rendszer születését valószínűsítette. Ugyanakkor ebből szerinte sem a leninizmus vagy a marxizmus kínál kiutat. Ez pedig azt a kérdést veti fel, hogy itt most baloldal alatt értve az újmarxistákat, avagy a szocialistákat (ha egyáltalán a fentiek szellemében van ilyen, és tudjuk mit jelent) számukra lehet-e inspiratív a leninizmus? Erre szintén válaszolt fentebb maga Lenin: mivel határozottan nyilatkozott a szabadkereskedelem megengedése mellett (még ha korlátok között is), és a gyakorlatban is bevezette a NEP-et 1922-ben, ezzel szembe ment a marxista-szocialista alaptanításokkal. Vagyis ma is nehéz a szabadkereskedelem fenntartása mellett lázadni a kizsákmányoló kapitalizmus ellen, a holland jóléti államban.