A demokráciában állítólag mindent szabad, ami nem tilos. Ez eléggé különös meghatározás. Gondoljunk csak bele, mi mindent kéne megtiltani, hogy ne válogatott szamárságokkal, olcsó demagógiával boldogítsa bárki az emberiséget. Például elmondom X-ről, hogy hülye, s amikor beperel, azzal védekezek, hogy az nem ítélet volt, hanem csak az én véleményem, ahhoz pedig jogom van. Jogom! Mert manapság már szinte bármihez jogunk van. Csak éppen kötelességünk és felelősségünk nincs, ahhoz, úgy látszik, nincs jogunk, mivel az nem olyan látványos, azért arról inkább megfeledkezünk.
Az előbbi példa pedig csak az ártatlan „lehetőségek” közé tartozik. Hogy itt miket mondanak egymásról és bárkiről (és bármiről) nem csupán a politikusok, meg a média, mi mindent eresztenek világgá, mennyi torzítást, féligazságot szajkóznak felelőtlenül, a nyílt hazugságról nem is beszélve – s mindezt a véleményszabadságra hivatkozva! Ez már régen túl van a normális emberség, erkölcsösség megengedhető határain.
Az információk és gondolatok szabad áramlásának az elvárása ugyan nagyon szépen, demokratikusan hangzik, de veszélyes. Igen, veszélyes, mert határtalannak tartják. A legnagyobb gond ezzel épp az, hogy nem ismerik a határokat.
Az erkölcstelenségre ez eléggé jellemző. A józan ész pedig mintha nem létezne, azt a jogok dömpingje tönkretette.
Régebben, ha szemtelen volt a gyerek, vagy más nem megengedhető dolgot művelt, kapott egy nyaklevest, s abból, ha másképp nem, megértette, hol a határ, meddig lehet elmenni. Ma? Ma a gyereknek jogai vannak, joga a harmonikus fejlődésre, egy pofon családi erőszaknak minősül, megengedhetetlen diktatúrának, Svédországban (na ja, ott), ha rajtakapják a szülőt, hogy elfenekelte a rendetlen gyereket, akár büntetést kaphat, vagy börtönbe zárhatják, esetleg a gyereket harmonikus fejlődése érdekében elveszik a szülőktől.
Nehogy valaki azt higgye, a gyerek kékre-zöldre verése mellett ágálok, eszemben sincs. A szeretet sokkal jobb eszköz. De vannak helyzetek, amikor következetesen és egyértelműen ki kell jelölni a határokat: eddig és nem tovább! Aki ezt gyerekkorában nem tanulja meg, felnőttként is úgy viselkedik – erre a fene nagy demokráciában egyre több példát láthatunk.
Egyébként egy pofon semmiség ahhoz képest, amit a hírhedté vált szabadság nevében határtalan véleményszabadsággal művelünk. Ugyan ki tartja számon az igazságtalanságokat, a lélek sebeit? Pedig tudhatnánk, hogy nem mindent lehet. A szabadság ugyanis nem határtalan, miként a véleményszabadság sem végtelen, bármennyire gondolják úgy. Ezért kell megállapítani a határokat. Mindig vannak, akik nem értenek a jó szóból, sajnos túl sokan, s egyre többen, mert ők, úgymond, „szabadok”.
Úgyhogy csinálni kéne valamit a szabadság fogalmával, az erkölcsi felfogásunkkal, értelmezésünkkel, értékrendünkkel. Amíg azonban a szerzés lesz a fő érdek, bajos lesz e téren visszatalálni a szabályos mederbe.
Talán jó volna újra áttanulmányozni a tízparancsolatot, jobban belegondolni abba a részbe, ahol arról van szó, hogy embertársaidat ne ócsárold, féligazságokkal ne ámítsd, és persze ne hazudj mások rovására. Ez az igazság őrzéséről szól, éspedig az objektív igazság őrzéséről, azt azonban ne keverjük össze a szubjektív igazsággal.
Aki nem tudja, hogyan szól ez, annak idézem:
Ne tégy a te felebarátod ellen hamis tanúbizonyságot. (2Móz 20,16)
(Csak zárójelben jegyzem meg: nem kell ahhoz feltétlenül kereszténynek lenni, hogy eszerint viselkedjünk, hogy ennek az elvárásnak eleget tegyünk…)
Aich Péter / Felvidék.ma