Cinikus, durva, provokatív, aljas, magyarellenes, idegengyűlölő, primitív, ordináré – a nyomdafestéket tűrő jelzők közül talán ezekkel illethetnénk Klaus Iohannis múlt heti kirohanását, melyre hétfőn rátett még egy lapáttal.
Tiltakozzunk, jelentsük fel, hogy uszít, jelezzük ezt európai fórumokon, diplomáciai csatornákon, vonuljunk utcára, követeljük lemondását, függesszük fel tisztségéből, szavazzunk meg egy esetleges bizalmatlansági indítványt, buktassuk meg a kormányt – számos ötlet fölmerül, hogy mi lenne a legmegfelelőbb válasz az elnök magyarellenes ámokfutására.
Mindenik tiltakozási formának megvan a jogosultsága – bár ami az elnök tisztségéből való felfüggesztését és a kabinet megbuktatását illeti, aligha lehet számukra nagyobb büntetés, mint tisztségben hagyni őket, járassa csak le magát Ludovic Orban és inkompetens csapata, fedezze, álcázza kétségbeesetten saját kormánya hozzá nem értését az államfő, ha tudja.
Hiszen Liviu Dragnea börtönbe zárása után nem tud már a korrupció ellen sem hadakozni, téma nélkül maradt, és szemmel láthatóan a magyarellenes uszításnak sincs már akkora foganatja, mint egykoron.
Bármennyire teátrálisra sikeredett az elnök produkciója, még a román média hozzá hű része is szóvá tette kirohanásának vadnacionalista, anakronisztikus jellegét.
Nem kizárt tehát, hogy népszerűség-növelőnek szánt lépése voltaképpen öngólnak bizonyul, főként hogy Orbán Viktor higgadt megnyilvánulásának köszönhetően államközi, diplomáciai viszályt sem sikerült gerjesztenie.
És talán éppen ily módon lehetne a leghatékonyabban felvenni a harcot az elnökkel és a mögötte álló erők magyarellenes diskurzusával. Keményen, határozottan elutasítani kijelentéseit, szóvá tenni minden lehetséges fórumon ocsmány megnyilvánulását, de nem belesétálva az általa előkészített kommunikációs és politikai csapdákba. A 90-es évek sötét nacionalizmusát idéző módszerek helyett, melyekhez ő visszatérni látszik, modern, a többségi román társadalom számára könnyen érthető, befogadható módon kigúnyolni, rámutatni kétszínűségére, a vádak abszurditására.
E tekintetben figyelemre méltó például a sepsiszentgyörgyi román színház vezetője, Anna Maria Popa gesztusa, aki a helyi önkormányzat által felkarolt, a helyi, román és magyar zenészek összefogásával létrejött karanténdalt küldte el az elnöknek – illúzióink ne legyenek, meghallgatni nem fogja, mi viszont nyereségként könyvelhetjük el, hogy a helyi románság legalább egy része állást foglal Iohannis kirohanása ellen.
Hasznosak lehetnek az olyanszerű kezdeményezések is, amelyek a közösségi médiában terjednek, és közismert filmjelenetek révén parodizálják az államfőt: az elmúlt napokban a Bukás és a Nagy pénzrablás című filmet felhasználva születtek mémek: Iohannist és a mögötte álló szekus bandát csak úgy tudjuk legyőzni, ha a román közvélemény minél nagyobb részét megnyerjük magunknak.
Végül csattanós válasz lehet az államfő számára az is, ha a hátralevő két napban minél több embert ráveszünk arra, hogy aláírja az SZNT által indított európai polgári kezdeményezést a nemzeti régiókért.
Farcádi Botond / Háromszék