Trianonban árvaházzá tették a Szent Korona országát, a Kárpát-medencét. Felnégyelték, kifosztották, meggyalázták. Gyermekeit gonosz mostohák kezére bízták: Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és Délvidéken.
A területbitorló mostohák egyre idegesebbek és türelmetlenebbek, mert nem bírnak átnevelni, nem tudnak édesanyánktól elidegeníteni. Mert tudjuk: nem vagyunk árvák, és édesanyánk él. Őt nem tagadjuk meg. Ahogyan ő sem mondott le rólunk, nem tagadott meg minket soha.
Mi is hazára, otthonra, gondoskodó édesanyára vágyunk. Immár egy évszázada erőszakos elszakítottságban. Szülőföldünkön hontalanul. Ennyi a bűnünk. Már ha ezt bűnnek lehet nevezni, mert számunkra megtartó erő és remény. Aki ezt nem éli, annak nem fáj, és nem érzi.
S aki nem érzi, nem is érti sorsunk keresztútját. Azoknak mondom hát, hogy legalább tudjanak róla. Legalább itt, Európa kellős közepén!
Hazát hív a harangszó
Ünnep vagy gyásznap?
Helye és ideje van a szántásnak és vetésnek, és ideje a szüretnek, betakarításnak. Helye és ideje van a munkának és pihenésnek, az ünnepnek és életörömnek. De helye és ideje van az emlékezésnek, az elcsendesedésnek és gyásznak is.
Ám akasztott ember házában kötelet nem emlegetünk, és a halotti torban csak a részegek és ügyefogyottak dáridóznak. A húsvét a feltámadás ünnepe, az örömhíré: a vasárnap. De a keresztrefeszítés napján, nagypénteken csendben, böjtölve, gyászban emlékezünk és fohászkodunk.
Így van ez rendjén! Emberi törvény ez, mert megtartó tapasztalatból táplálkozó és az isteni rendbe ágyazott hagyomány!
Nem véletlenül tették kötelező ünneppé a bolsevik megszállók és helyi bérenceik a leigázás véres évfordulóját. A harsány ricsajozás bizony az agymosás és a hagyományrontás módszere, hogy szennyes hordalékával elhomályosítsa a jövő felé forduló és múltunkat elemző emlékezést.
Emberi és magyar jövőképünktől akartak (s akarnak még ma is) megfosztani. A morbid hatalmak és rendszerek betegesen ragaszkodnak az ilyen megalázáshoz. Mert vajon melyik szülő rendezne ünnepséget gyermeke halálának vagy elrablásának évfordulóján?! És vajon hogyan nézne az ki, ha az aradi kivégzések napján, október 13-án ünnepelnénk a magyar szabadságot, vagy a mohácsi tömegsír fölött ropnánk a táncot a függetlenség örömére?!
Muhi puszta, Mohács, Nagymajtény, Segesvár, Világos, Arad, 301-es parcella… – csupa sorscsapás, tragédia, gyász, éberségre és bölcsességre figyelmeztető veszteség, helytállásra ösztönző történelmi tény és tapasztalat. Nem ünnep! Nem is eltántorító szomorkodás, hanem gyászkeretes évforduló! Gyásznap! Hitet erősítő emlékezés.
Amint a népünk és országunk feldarabolásának, szétszakíttatásunknak és keresztre feszítésének napja, a június 4-ei trianoni döntés is az. A 100. évfordulón pedig ez sokszorosan igaz.
Legyen majd ünnep a feltámadás!
Tegyük ünneppé történelmi igazságtétellel! Az igazságtalanság törvénybe foglalt deklarálásával, a jóvátétel követelésének kinyilatkoztatásával!
Minden más napunkat pedig tegyük ünneppé az összetartozás óhajával és érzésével! De június 4-e gyásznap mindaddig, míg a diktátumot semmissé nem nyilvánítják, amíg el nem ismerik, hogy nemzetközi bűntény volt, a magyar nemzet felszámolásának kísérlete, egy népirtás szándékának deklarálása!
Szóljanak a harangok! Hazát hív a harangszó!
Mihály Molnár László (A szerző szepsi író, költő, akinek Trianon 100. évfordulója alkalmából tanulmánykötete és vers összeállítása jelenik meg Hazát hív a harangszó címmel, melynek végleges változata majd a MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁRBAN FOG megjelenni.) / Felvidék.ma