Nagyon furcsa március idusa volt az idei! Ültem bent a lakásban, mégis lélekben ott kaptattam fel a szerpentinen Csíkkozmásról a Nyergestetőre. Láttam magam, amint kokárdás ünneplőben állok a tömegben, a sok piros-fehér-zöld között, éreztem ritkán használt fekete félcipőm összeszáradtan szorít.
Kerülgettem kamerával az ünneplőket, mikrofonnal vadásztam kihagyhatatlan interjúalanyokra. Szemembe hideg szél kergetett hópelyheket, orrom megérezte a hagyományőrző huszárok lovainak szúró szagát. Hallgattam a pátosz fűtötte beszédeket – legtöbb esetben így, vagy úgy öntömjénező blablát –, fagyott kézzel jegyzeteltem, vagy rá-, rálestem a diktafonra, kamerára, hogy az megfelelően rögzít-e, mert muszáj valamit átmenteni a holnapi újságban az ünnep emelkedett hangulatából azoknak is, akik ma nem lehettek itt.
Aztán, amint lejárt a hivatalos műsor, és a fúvószenekar végtelenített szomorú ütemeire az erre kijelöltek elhelyezték a kegyelet koszorúit az emlékmű előtt, gyorsan és mélyen megéltem a saját, belsőmből jövő ünnepem. Letettem egyszál virágomat kedvenc kis kopjafám tövébe, behunyt szemem előtt megelevenedett a helyszín. Dörögtek az ágyúk, füst, hangzavar, ordítás, halált hozó izzó vasdarabok, roncsolt hús és véres katonaruhák képe töltötte be a teret.
Fülemben csengett a szónok klisémondata: – Mit üzennek nekünk a hősök, a márciusi ifjak? Hát mit üzenhetnének szegények, akiket a történelem ebbe a katlanba parancsolt meghalni fiatalon? Azt biztosan nem, hogy hajrá utódok, gyertek, dobjátok félre a békét, nyomás fel csatára, mert mekkora király dolog pikák, repeszek és kardok által megöletni egy elbukott szabadságharcban.
Abban is biztos vagyok, legtöbbjük csata után élni szeretett volna, szíve szerint hazamenni, kedveséhez, asszonyához, gyerekeihez, öreg szüleihez. Nem tehették, a történelem más szerepet osztott rájuk: muszáj volt hősökké válniuk, koncoltak és felkoncoltattak egy eszme nevében, amely győzelmét fontosabbnak tartotta a kor szelleme, mint az emberi életet. Vajon tényleg, mit mondana most egy márcziusi honfiú szelleme, nekem, ükunokának, aki éppen, a Magyar Hazáért vívott hősies küzdelmére emlékezem? Találgatom rémült volt-e szegény, vagy talán fel sem fogta mi történik vele, esetleg éppenséggel tomboló fenevaddá tette az adrenalin, a tudat, hogy innen nincs menekvés és tucatnyi ellenséget ragadott magával a halálba, mielőtt bordái közé nyomták a hideg vasat? Nem tudom, mit üzenne… Remélem, valami olyasmit, az élet és halál mezsgyéjén túljutottak mindentudó bölcsességével, hogy figyelj csak üki!
Nem voltak szép idők, azt a tisztalelkű márciusi fellobbanást kivéve. Nekünk az volt a sorsunk, hogy itt meghaljuk. Nemzedékem színe, java elhullott egy magasztos ideát hajszolva. Akik megmaradtak testi, lelki nyomorékként együtt gyászoltak az elesettek szüleivel, gyermekeivel. Fél évszázad telt el, amíg a magyar lelkekben kezdett feloldódni a görcs. Mi akkor úgy éreztük, erőnk, hősiességünk nem volt elég, elbukott a harcunk. De, ha te ma itt állsz ükunokám, ahol életünket adtuk a szabadságért, virággal, magyar szavakkal tisztelegsz előttünk, akkor az a harc nem bukott el. Nézz körül, minden nemzedékhez, hozzád is bekopogtat majd a történelem és elmondja, mit kell tenned. Talán nem is egyszer… Hallgasd az idők szavát, és tedd a dolgod! Tégy félre félelmet, szerelmet és menj! Nemzetedért, közösségedért egy szebb jövőért, gyermekeid biztonságáért menj!
Vagy éppen maradjak otthon, ha az kell – fűzöm tovább a gondolatot. Mert most a közösség veszteségeinek minimalizálására a szabálykövető magatartás nyújtja a legjobb esélyt. Más az ellenség, más a harc és más a fegyver. De csata ez is, amit meg kell nyerni, ha apáink, nagyapáink ráncos, remegő kezét, anyáink meleg könnyét meg akarjuk őrizni. Fegyelemmel győzni fogunk! Hajrá a szabálykövető magatartás, éljen a magyar szabadság, éljen a Haza!
Hompoth Loránd