Újabb történelmi mérföldkő a romániai labdarúgásban: a legutóbbi fordulóban egyetlen idegengyűlölő rigmus sem hangzott el a lelátókon, sehol egy „Kifelé a magyarokkal az országból!” vagy egyéb, hasonlóan „motiváló” szurkolói megnyilvánulás.
Nem mintha hiányzott volna, el lehet lenni anélkül is, sőt. Az ezerfejű cézár visszafogottságát némileg persze árnyalja, hogy be sem jutott a stadionba, miután a szövetség a járványveszélyre tekintettel egy időre zárt kapussá nyilvánította a bajnokságot, majd fel is függesztette a mérkőzések rendezését. Így aztán mindössze a prológként lejátszott meccsen sodródott lincsközelbe a hangulat, de ott két, minden tekintetben román együttes életébe avatkozott bele a játékvezető, amit a hazaiak egyik főnöke minősített tűrhetetlennek, és ezt ennek megfelelő módon hozta a bíró tudomására.
Nem kívánok a végletekig lovagolni a „történelmi” jelzőn, hiszen ennél jobb sorsra érdemes kifejezéseket is koptatott már el a túlzott és nem célszerű használat. Néhány nappal korábban azonban Diószegi László, a Sepsi OSK tulajdonos-elnöke minősítette ily módon csapata kupameccse játékvezetőjének szabályszerű döntését, amikor a ploiesti-i szurkolók „magyarozása” miatt tíz percre megszakította a mérkőzést, a futballistákat pedig ez időre az öltözőbe parancsolta. „Végre volt a bíróban annyi lélekjelenlét, hogy nem tolerálta az etnikai gyűlöletet, és ezzel a többieknek is példát mutatott. Hasznos lépés volt, nagyon örülünk neki, mert az ilyen jelenségeknek nincs helyük a sportban” – mondta a Nemzeti Sportnak Diószegi.
Amikor pedig a kolléga vélhetően a hasonló megnyilvánulások felszámolásának módjai felől érdeklődött, a háromszéki üzletember a román szövetség által kiszabott bírságok összegének növelését említette. Mert ugyan a testület egyre többször szab ki büntetést a csapatokra a szurkolók megbotránkoztató viselkedése miatt, a 350–700 ezer forint közötti bírságtartománynak nemigen van visszatartó ereje. „Legalább egy nullával kellene többnek lennie a végén, és akkor a klubok is leülnének megbeszélni a dolgokat a szurkolóikkal” – mondta a Sepsi OSK első számú vezetője.
Az okfejtés a formális logika szabályainak kétségtelenül megfelel, csakhogy ez a „biznisz” a legkevésbé zajlik a tartozik-követel egyenlegpáros jegyében. A kölcsönös – hangsúlyozom: kölcsönös – rokonszenv történelmi gyökereibe most hadd ne bonyolódjak, a jelenséget övező sötétségben viszont érdemes megpróbálni némi fényt gyújtani.
Kezdem egy nem túl régi eset nyilvánosság előtti kezelésének ismertetésével. Tavaly novemberben játszották a vendéggyőzelemmel végződő román–svéd Európa-bajnoki selejtező mérkőzést, amelynek végén a skandinávok kijutottak a döntő tornára, a románok meg izgulhatnak egy-két kört, míg végleg eldől a sorsuk. A meccs 81. percében Daniele Orsato játékvezető elsőre azonosíthatatlan okokból megállította a találkozót, aztán rövid párbeszédet folytatott a vendégek színes bőrű futballistájával, a három perccel korábban beálló Alexander Isakkal. Kiderült, hogy rasszista szurkolói reakciókat vélt hallani a labdarúgóhoz legközelebbi szektorból, de miután a focista sem ragaszkodott a mérkőzés idő előtti lefújásához, a meccs folytatódott.
A román sajtóban azóta is fel-felbukkan a történet, ám a tényleges elemről, a nézőtéri megnyilvánulásról legfeljebb annyiban esik szó, hogy minden országnak megvannak a maguk hülyéi. Amúgy meg szó sincs „intézményesített” rasszizmusról, a román futballnak ilyen jellegű priusza nincs, minden korábbi, zárt kapuval végződő eset pirotechnikai eszközök jogtalan használata, idegengyűlölő megnyilvánulások, hasonló szurkolói heveskedések következménye. Bezzeg a svédek...! Az AIK hívei 2019 augusztusában Európa-liga-selejtezőn nem alázták meg a Celtic színes bőrű belga futballistáját, Boli Bolingoli-Mbombót? Romániában meg sehol egy banán, egy majommakogás, csak a nyugat lekezelő viszonyulása.
Mert a bőrszín miatt elszenvedett atrocitásokról bizony már beszélni is lehet Romániában, sőt, némi hamuszórás a fejre nem jelent automatikusan hazaárulást. A már említett Petrolul–Sepsi OSK kupameccsen elhangzó. a vendégeket megcélzó magyargyalázás azonban kizárólag az enyhítő körülmények utáni keresgélés automatizmusát indította be. Mert ha Niczuly kapus nem húzza az időt a hazai szurkolókat hergelve; ha az első félidőben a Sepsi szurkolói nem kezdenek „riariahungárizásba”, akkor biztosan nem kerül sor hasonló reakciókra.
Ráadásul a játékvezető is figyelmen kívül hagyott néhány egyértelmű tényt a meccs során, de bezzeg arra volt füle, hogy meghallja a drukkerek skandálását. Arra, hogy a tavalyi U21-es Európa-bajnokságon tapasztalt szenzációs román menetelés közben mondjuk egy román–angol meccsen milyen indíttatásból kezdett magyargyalázó rigmusokba a túlnyomórészt az olaszországi román diaszpóra alkotta szurkolótábor, valóban nehéz lenne magyarázatot találni. Vagy túlságosan is könnyű, ezért maradjunk a szemérmes elhallgatás gyakorlatánál.
Kétségtelen, szövetségi szinten valóban érezhető némi próbálkozás a szurkolói erőszak – fizikai és verbális egyaránt – megfékezésére. A 2010 decembere óta érvényben lévő, a különböző kihágások megelőzésére, illetve büntetésére kidolgozott törvény szigorításának szükségessége a közelmúltban került újra terítékre. Ennek értelmében többek között a játéktérre való jogtalan behatolás hat–tizenkét hónapos börtönbüntetéssel sújtható, valamint a sportrendezvényekről való kétéves kitiltással.
Ha a behatolást fizikai agresszió, bántalmazás is követi, a börtönbüntetés két, a kitiltás pedig kettő–négy esztendő. Ám még a gyúlékony, robbanékony anyagok – köztük a pirotechnikai eszközök – gyártása és nézőtérre bejuttatása is kettő–öt év börtönnel járó bűncselekménynek számít. Az etnikai és idegengyűlölet szankcionálása viszont még mindig alig haladja meg az ejnye-bejnye szintjét.
Az összképet a sajátos romániai politikai-közéleti állapotok teszik végképp nehezen áttekinthetővé. A bukaresti szurkolói szektorok több ismerős nehézsúlyú figurája is rendszeresen felbukkant a kormánypárti vagy kormányellenes tüntetéseken, és többnyire nem a békésen tiltakozók között. Megjelenésük után kevéssel szinte borítékolható volt a rendőrségi kordonok áttörése, az egyenruhások megdobálása, provokálása. A válaszcsapások, a vízágyú, a könnygáz bevetése során azonban már sehol sincsenek, tevékenységük következményei a moderált tömeg tagjain csapódnak le.
Ugyanezen arcok közül bukkant fel több is az úzvölgyi katonatemető tavaly nyári meggyalázásakor is, identitásukat a bukaresti sajtó egy része is visszaigazolta. A hasonló „bérmunkák” pedig megerősíteni tetszenek: a futballterrorizmus intézményét politikai körök is támogatják, ami gyakorlatilag szélmalomharccá változtatja a nézőtéri erőszak felszámolására tett kísérleteket.
Most egy játékvezető úgy döntött, a szabályok szellemében jár el. Abban a tekintetben cselekedete valóban fontos momentumnak tekinthető, hogy hasonló esetek korábban is bőven kínálták magukat – elsősorban nyilván a Sepsi OSK meccsein. Eddig azonban a bírók szigora addig terjedt, hogy a hangosbemondó sportszerű szurkolásra szólította fel a minősíthetetlenül viselkedő tömeget. Nekem az számítana kisebb történelmi pillanatnak, ha a mindenhatóként kezelt tv-kommentátorok nyilvánosan ítélnék el a gyűlölködést, a stúdióbeszélgetések során pedig nem látnánk az alig leplezett egymásra kacsintást.
Addig is megpróbálom értelmezni Leo Grozavu, a Sepsi OSK edzőjének viszonyulását. „Csak a futballról és saját csapatomról szeretnék szólni. Sajnos Romániában mindig arról beszélünk, ami a pálya körül, a pálya mellett történik, pedig inkább arról kellene, ami a gyepen történik” – mondta a szakember az ominózus meccset követően. Nem kívánva minősíteni sem a bíró döntését, sem a hazai szurkolók viselkedését. (Nemzeti Sport)