Sokan várták Fábián Tibor Ilyenek voltunk című könyvének újabb kiadását, mivel a 2020-ban megjelent kötet pár hónap leforgása alatt az utolsó példányig elfogyott. Most a baróti Tortoma Kiadó húsvéti könyvújdonságként jelentette meg a szerző népszerű tárcanovelláit, melyek a nyolcvanas évekbe röpítenek vissza, egy kisfiú szemén keresztül.
Az első kiadás megjelenésekor egy megérzéstől vezérelve mindenhol „vadásztam” erre a könyvre, pedig akkor még igazán azt sem tudtam, miről szól. Egyetlen példányt sem találtam belőle, és tudom, hogy hozzám hasonlóan sokan keresték (sőt, majdhogynem „összevesztek” érte), talán ez is motiválta a szerzőt a második kiadásra.
Egy újságcikk alapján annyi maradt meg bennem, hogy aki írta, egy velem egyidős református pap, és hogy a gyermekkorát, a falun töltött éveit vetette papírra, amit ugyanabban az időben, a kommunizmus vége felé élt meg, csak éppen 60–70 km-rel odébb attól a helytől, ahol én éltem és gyerekeskedtem. A cím és a rövid leírás is megragadott, és még egy Ákos-dalt is társítottam hozzá, ami hasonló címmel ugyancsak a fiatalságunkat idézi fel, ahogyan ez a könyv is.
Szóval, kerestem antikváriumban, az interneten, de sehol sem leltem rá. Egy időre el is felejtettem, aztán amikor a szerző következő két könyve megjelent, akkor eszméltem rá, hogy ez bizony kiment a fejemből, pedig ez a könyv kell nekem, ki akarom olvasni. És nemcsak részletekben, innen-onnan, hanem egyben, úgy, ahogy megjelent, de már a szerzőnek sem volt egyetlen példánya sem belőle. A két, újonnan megjelent, dedikált könyvet örömmel vettem a kezembe, az Ilyenek voltunkat pedig először az interneten megjelent részekből összerakva, megszerkesztve, majd „kalózkiadásként” magamnak kinyomtatva olvastam el.
A dedikációval egybekötött találkozást további beszélgetések követték, így derült ki a hasonló világnézet, gyermekkor és végül a lelki rokonság, amely miatt most épp én írom ezeket a sorokat, 2000 km-re a szülőföldemtől, a svédországi Nyköpingben. A gyermekkorom vakációit én is, egészen kamaszkoromig, a rendszerváltásig, a diktatúra bukásáig, falun töltöttem szeretett nagyszüleimnél, és a könyvet olvasva visszarepültem gyerekkorom kalandjainak helyszíneire.
Mi is ugyanolyan iskolapadokat koptattunk, hiszen Tótiban és Margittán is megállt az idő akkoriban, és a meghatározó falusi és városi emberek, tanítók, tanárok, lelkészek kedves jelenléte és bölcsessége, a gyerekkori barátságok, együtt lógások tették élhetővé azt az időszakot.
Akkoriban az öcsémmel és a szomszédságban élő barát- és rokongyerekekkel mi is horgásztunk a Bisztrában, meg konfirmáltunk „illegalitásban”, bicikliztünk, és lestük a magyar adásokat télen a tévében. Nyáron, tavasszal és ősszel az iskolai kötelező mezőgazdasági munka (a praktika) és az otthon végzett betakarítás, szüret miatt erre nem értünk rá, de télen a szánkózások után a „spór” mellett melegedve, magyar tévét nézve, bizony mi is „át-átrepültünk” a kényszer-határon. Amikor csak tehettük, rengeteget olvastunk, így menekültünk el a saját fantáziavilágunkba a kommunizmus szorítása elől (aminek a végét megsejthettük, amikor az Almaszegről teherautóval Tótiba érkező bányászok kidöntötték a rendszer hamisságát hirdető propagandatáblákat), de ezt akkor még nem értettük.
Csak a szüleink aggodalmas tekintetéből sejthettük néha, hogy valami nagyon nincs rendben a nagyvilágban, annak ellenére, hogy a mi kis világunkat széppé varázsolta a család, a feledhetetlen falusi környezet, gyermekkorunk helyszíne és annak soha vissza nem térő hangulata.
Ennek ellenére, vagy éppen ezért, ez az időszak életünk, életem legszebb, legmeghatározóbb része maradt és marad mindörökre, ahova ma is visszatérek nosztalgiázni, erőt meríteni belőle. Ha nem is tudok mindig ott lenni személyesen, csak behunyom a szemem, és gondolatban végigmegyek a pislákoló fényekkel kivilágított utcákon, fel a templomig, vagy átrepülök a Bisztrán egészen a temetőig, ahol a nagyszüleim és édesapám is nyugszanak. Ilyenkor otthon vagyok, és ott találom magam abban a csodálatos gyermekkorban.
Ugyanez a csodálatos érzés, ez a furcsa varázslat kerít hatalmába akkor is, ha nosztalgiázva megsárgult fényképeket nézegetek, vagy éppen az Ilyenek voltunkat, Fábián Tibor kiváló könyvét olvasom.
Szívből remélem, hogy hasonló érzésekkel gazdagodva teszi le majd az olvasó is a könyvet, és ha megint időutazásra vagy erre a gyerekkori varázslatra vágyik, akkor tudja, a polcon hol van az Ilyenek voltunk...
(Fábián Tibor: Ilyenek voltunk. Erdélyi történetek. Tárcanovellák. Tortoma Kiadó, Barót, 2022.)
Akták