A tizennyolcadik század eleje az iparosodás korszaka volt. A különböző mesterségek nemcsak, hogy céhekbe tömörültek felső szinten, de alsó szinten még veszekedtek, verekedtek és élcelődtek is, különösen a fiatal mesteremberek! Minden alkalmat megragadtak arra, hogy egymást lejárassák s minden valamirevaló szakmabeli lenézte a másikat.
Késő őszre járt már és egy elkeseredett ácslegény a savanyú bora mellett búsult, mert lejárt a munka szezonja, mivel télen a kutya sem fog neki házat építeni, tetőt készíteni. Nem volt elég neki a bánata, hogy munka nélkül maradt, de még egy gőgös csizmadia is kárörvendően hergelni kezdte:
– Szegény ácslegény, hull a falevél!
A bántott fél látszólag elengedte füle mellett a beszédet, de igazából elraktározta agyának dugott sarkában.
Telt az idő, elmúltak a téli napok és a két iparos egy verőfényes tavaszi nappalon találkoztak ugyanabban a kocsmában. De most a csizmadia búslakodott savanyú bora mellett, mivel tavasszal a kutya sem rendel csizmát, de még csak nem is javíttat!
Hanem az ácslegénynek motoszkálni kezdett az emlék agyának eldugott sarkában, majd adott pillanatban hangosan felszínre tört:
– Nyílik az ibolya, te taknyos csizmadia! – könnyített lelkén és nem adta volna semmiért ezt a pillanatot.
Sebők Mihály