Kitárni a szíveket
A több mint hatvan esztendővel ezelőtti magyar szabadságharc vérbe fojtása nemcsak a zár visszakattanását jelentette a nemzet börtönajtaján, hanem remények szertefoszlását is.
A több mint hatvan esztendővel ezelőtti magyar szabadságharc vérbe fojtása nemcsak a zár visszakattanását jelentette a nemzet börtönajtaján, hanem remények szertefoszlását is.
Megtörténhet, hogy a kedves olvasók közül valaki elítéli vagy sikertelennek fogja tartani a soron következő hasonlatot, de szerintem a művészi jelzőknek nagyobb a hatásfoka, ha azokat a tények függvényében válogatjuk meg!
Szinte biztos, hogy nem kell pezsgőt bontaniuk a liberálisoknak sem hétfőn, sem az azt követő napokban – Ludovic Orban az államfőválasztás után tudja meg, költözhetnek-e vagy sem a Victoria-palotába.
Az RMDSZ elnöke, Kelemen Hunor újabban napi szintű nyilatkozatokkal terrorizálja a magyar közvéleményt, annak alkalmából, hogy el akarja hitetni, amit ő sem hisz: köztársasági elnök lesz belőle. Facebook-videókkal, jópofa gegekkel ez nem fog menni.
Az álliberalizmus köntösébe bújtatott globalista erők időnként újabb és újabb, látszólag valós aggodalomból fakadó, és ezért jónak tűnő ötleteket hintenek el az egyre súlyosabb szellemi válságban szenvedő nyugati világban, amelynek mi is a részévé váltunk.
Újra kint vagyunk a temetőben. Elrendezzük a virágokat, meggyújtjuk a gyertyát, felidézünk néhány emléket, aztán továbbállunk. Megilletődve, csendesen sétálunk egymás nyomában, mint akik érzik, hogy életük legnagyobb titkának küszöbét tapossák.
Felfele ívelő üzleti eladói karrieremet hagytam ott a Hajnal negyedi Domo üzletben, mikor fülembe jutott, hogy a Krónika szerkesztőségi sofőrt keres. Uccu neki, meg se álltam az igazgatói irodáig, kezemben a frissen nyomtatott önéletrajzzal.
A mindenkori román politikusokkal szemben különben is csak pontosan és egyértelműen szabad fogalmazni. Ennek hiányában ugyanis lehetőséget adunk nekik a vállalt kötelezettségek alóli kibúvásra és szószegésre, amire ők amúgy is hajlamosak.
Román ismerősöm nem tudta, hogy Erdély Románia része. A döbbenetes állítás nem egy vicc, a kommunista rendszert belengő mélysötétséget mindjárt példával illusztrálom.
Mint a macska az egérrel, úgy játszadozik a Szociáldemokrata Párt a Dăncilă-kormány bukása után megnevezett miniszterelnök-jelölttel: a parlamentben jövő hétre halasztották az új, Ludovic Orban által összeállított kabinetről való szavazást.
Romániában minden fordítva történik, és ez a torz felállás az oktatásra különösképpen igaz. A parlament megszavazta – immár másodszor –, hogy csökkenteni kell a diákok óraszámát.
Ma talán még annyira sem értjük, pedig mi is örökségbe kaptuk. Mint valami régmúlt időkből származó meséket, úgy olvassuk, hallgatjuk a körülöttünk élők visszaemlékezéseit, kicsit csodálkozva, kicsit hitetlenkedve, de főleg megnyugodva: ma már mindez múlt, történelem.