Sok választást megértem már – bár igazi alternatíva hiányában inkább szavazást írnék –, de akkora csörtetést még nem tapasztaltam, mint idén a helyhatóságin.
Hetekig naponta zúdult ránk a propagandaáradat, szinte roskadoztunk a maszlagzuhatag alatt. Ennyi sikertörténetet én még nem olvastam: minden felépült, megújult, megszépült. A számtalan „közösségformáló” kulturális eseményről nem is beszélve: az Ökumenikus Galambdúcavatótól a Seprűcsűrölgetők Fesztiválján keresztül az Ürgeöntők Díjkiosztó Ünnepségéig, melyeken Pártunk kisebb-nagyobb vezetői öntömjénező beszédeket intéztek lakájaikhoz, majd szalagokat vagdaltak, a bárgyú hallgatóság meg vigyorogva jópofát. Nélkülük nem tojna vidéken a még fellelhető néhány tyúk, és nem kukorékolnának a kakasok.
Az volt az érzésem, nincs itt már semmi tennivaló. Virul tájainkon a magyar lét.
Jöttek a szórólapozók színtársulatai, a pártok jelöltjei megszólítani a választójelölteket. Kis műsoruk lényege nagyjából azonos volt: ha ők kerülnek be a különböző nagyságú székekbe, akkor nekünk jobb lesz, mindenből több és szebb jut. A Göncöl-szekér régi kerekeinek kicserélését meg az általuk megválasztott főhadoválókra bízzák, akik novemberben fognak kampányolni. Önkéntelenül is felmerül a kérdés: ezen ígérgetők egy része eddig is ott ült a döntéshozói székekben, vajon miért nem cselekedte mindazt, amit most ígérget? Megteheti. Mert a választó (szavazó) úgysem kér számon semmit. Nem számoltatta el eddig sem választott vezetőit, vajon miért terelte népét magyarfaló köztársasági elnökök mögé Iliescutól kezdve Basescun keresztül Iohanisszig? Nyilvánvaló a felelősségvállalás hiánya. A felelősség lelkiismereti kérdés is. Mikor nyelvészeink megalkották eme gyönyörű összetett szót, egyet jelentett az Istenismerettel. Érdemes lenne ezen elgondolkodnia mint a választottaknak, mint pedig a választóknak.
Miközben sikertörténetekkel csörtetnek, eszükbe sem jut a partiumi, ezen belül a Bihar megyei magyarság valós helyzetével foglalkozni. Nagyváradtól Szatmárig a viszonylag tömbben elé magyarság az elszórványosodás útjára lépett. Az egykor színmagyar vagy bőven magyar többségű településeken a nemzetiségi arányok félelmetesen változnak évről évre. A magyarság hátrányára, rovására. Ennek oka első sorban demográfiai gyökerű, a családalapítási és gyermekvállalási vágy megcsappanása, és a kivándorlás. A másik ok a betelepítés. Amit néhány magyar község megúszott Mária Terézia alatt, és Trianon után, napjainkban RMDSZ-es vezetők közreműködésével bekövetkezett. Immár Pártunk kolonizál, Bukarest óhaját teljesítve. Nagyvárosainkat már sikerült elrománosítani, kisvárosainkon, községeinken a sor.
Magyar többségű településeinken nincs magyar élet. Hiányzik a nemzeti-szellemi erőtér, melyből táplálkozhatna a globalizáció elnemzettelenítő vírusának kiszolgáltatott magyarság. Az egészséges nemzettudathoz nélkülözhetetlen két tartópillér: a történelmi és a kulturális tudat. A történelmet sutba vágták, vagy hazug történelmet tanítanak magyar gyermekeknek magyar tankönyvekben. Úgy, hogy történészeink ott ülnek a parlamentben, sőt, oktatási államtitkáraink is voltak. Tombol a neoliberalizmus, a nyugatmajmolás. A kultúra – néhány üdvös kivételtől eltekintve – legtöbb településen Bunyós Pityu matrózsapkájában virul. A legyengült nemzettudatot jelzi, hogy a kommunista diktatúrában csak románoktól hallottam, hogy „Romániában élsz”. Manapság magyarok szájából, olyan hangsúllyal, mintha Ádám és Éva óta volna így. Egyre több közéleti és szellemi vezetőnk adja román óvodába és iskolába gyermekeit, hozzájárulva ily módon a magyar oktatás elsorvadásához, és hamis magatartásmintával szolgál közössége számára, gyengítve nemzeti identitását. Aki gyermekének román jövőt szán, vajon milyen jövőt szánhat a magyarságnak? Egyértelmű. A beolvadásét. Feltevődik az újabb kérdés: milyen érdekes is védenek ezek az atyafiak, akik a magyarság megmaradásáról szónokolnak ünnepi beszédeikben?
Ezekre kell majd szavaznunk decemberben, hogy Bukarestben képviseljenek minket, ahol már minden román pártot kiszolgáltak, majd becsaptak és fordítva is: azok is őket.
A kisebbik magyar pártnak is sikerült belopnia magát az értékelvű, nemzetben gondolkodó magyarok szívébe, növelte hitelességét Bolojan úr politikai medvetáncoltatásával néhány (még) magyar többségű településen. Valószínűleg benne látják a partiumi autonómia biztosítékát!
Míg a Nagy Mostohatestvér a liberálisok óceánjárójára kérezkedik fel, abban reménykedve, hogy legalább krumplit hámozó hajósinas lesz, addig vidékünkön a Kis Mostoha egy libsi lélekvesztőbe csimpaszkodik, hátha kap egy törött evezőt. Ha netán léket kap csónakjuk, kidobálják a felesleges magyar nyelvű utcanév táblákat, és a Nagy Mostoha előválasztási listáján megbukott, onnan átcsempészett szipkamatrózokat, majd kikötnek a lerombolt magyar házak romjainál, netán a Premontreiektől elorzott, vissza nem szolgáltatott, per alatt álló telkén, melyen B. úr garázdálkodik a hanghallatók, szófelemelők némaságának közepette. Lélekvesztővel nehéz lesz manőverezni, hisz a Nagy Mostoha hatalmas hullámokat ver, hogy az Ady Kulturális Központ felé, netán a Léda házhoz terelje őket. Közben közöttük és körülöttük a magyarság hánykódik a hullámokon, és fuldokolva nyeri a szennyes habot.
Mikor biztonságban lesz mindkét tábor vezérkara és maroknyi legénysége, elkezdődhet az összefogás, az összefogósdi. A közeledés első lépése: az egyik hátulról, a másik elölről öleli át a liberálisok tengernagyát, és keresik egymás kezét. Míg megtalálják, futnak néhány kört (mintha az autonómiáért) önmaguk körül, majd egymást kergetik. Ez a játék az összefogócska, mely népi is lehetne, amennyiben közük volna hozzá. Végül a tengernagy köszönti őket: „Jo nápot, fijuk!” Mire az egyesített matrózkórus rázengi: „szö treicc!” Ettől aztán tódulni fognak decemberben a magyar szavazók. Mert tudják: „fontos az erős érdekképviselet”! Ugyan, mondja meg már valaki, melyik ország parlamentjében jelent erőt egy 5-6%-os párt?! Különösen Romániában, ahol a kormány egy rendelettel, vagy az Alkotmánybíróság egy tollvonással nyakon csapathatja a megszavazott törtvényt?
De nem számít ez sem. Az összefogócskának köszönhetően olyan állapotban lesz a honi magyar politika, mint a jegyző nótában az instancia: „nincs is annak más hibája, csak pecsétet nyomjunk rája!” Mert, ugye, „mégiscsak magyarok vagyunk”.
Ezennel tudatom: magyar vagyok, és leszek a feltámadás után is. De nem mégiscsak.
Pataki István