Szaporodnak a nemtelen menetek. A mostani, augusztus 20-i felvonulás körüli véleményáradat csak alkalom a figyelemfelhívásra. Mert a baj nagyobb: nincs mérce.
Magyarországon nincs szellemi kaszt és ahol nincs fölmutatott szellemi – minőségi – hierarchia, ott végül minden elveszik. Az ország teste is. Sajnos Magyarhonban, – elsősorban a mi, művészek, hibájából fakadóan – nincs szellemi kaszt.
A szellemi térben és az azokat legpregnánsabban megjelenítő művészeti világban az anyagelvűséggel megalkuvó kufárszemlélet uralkodik.
Ön-magához, a Szellem tisztaságához alig van, aki hű. Semmi szellemi hierarchia, semmi minőségelv.
Csak a szövegelés róla. Hogy elfedjük hiányát. Nincs ma Magyarországon egyetlen (!) olyan nagy kultúrális (az értelmetlenül lenyesett ékezetet szándékosan raktam vissza) intézmény sem, ahol a legízléstelenebb – Kodály szavával -, silányság ne lenne jelen. Egyfajta szellemtelen „szivárványkoalícióban” rátelepedve a minőségesebb világra. Komolytalanná téve mindent. Azt mutatva, hogy nincs Jó és Rossz, hiszen mindennek úgymond „helye van”. A „színesség” a követelmény, ahol
minden egyenrangú, és a Rossznak azonos súlya van a Jóval.
Azaz: minden mindegy. Ez egy tipikusan kereskedői, adok-veszek, kiegyenlítővé tevő, lélekvesztő magatartás. Mindez a létünket megalapozó szellemi alapvetésben. Így hiába vív véres harcot Magyarhon a kufárvilággal, még ha nyerünk is, végül az ő országuk valósul meg. Hiszen fejünkben/lelkünkben az ő világképük fog továbbélni és mindenben azt fogjuk éltetni.
Ahol a Kodály nevét viselő együttesek reklámzenét (!) adhatnak elő, ahol Bartók operáját bárzenével löttyölhetik – és ez nemhogy kiáltó szó nélkül, de dicsérve megtörténhet -, ott semminek sincs következménye. Hiába üvöltünk most – jogosan – amiért testiségünkön keresztül (is) minden természetességtől,
méltó emberségünktől akarnak megfosztani minket, ha a létünket megalapozó szellemiségben hermafroditák flangálnak és legnagyobbjainkra tangabugyit húzhatnak. Következmények nélkül. A következményeket majd a baromi sorba süllyedő magyarság fizeti meg.
Ami a művészeteket, a kultúrát illeti, mély meggyőződésem és több évtizedes tapasztalatom, hogy bármennyire fontos is, sosem az új intézményi felállások és összefüggések fogják megőrizni. Nem ezen múlik a szellemi dolgok sikere. Hanem a megfelelő emberek cselekvő jelenlétén. A szív-emberek előtérbe helyezésén. Akik majd, jó kertészként, tudják mi a Jó s mi a Rossz és hol vannak a fontos és öntözendő televények. Intézménnyel vagy anélkül, hiszen egyre inkább tapasztaljuk, hogy a közvetlen lét, s vele a szív-ember, mindinkább kiszorul az intézményesített, apparátusi (Hamvas) világból.
A magyarnak oly ismert bujdosó lét az egyetlen hiteles út ma is.
Ott találhatók a szív-emberek is. Akik egyszerre tudnak a Hagyomány megőrzésén és a Hagyományon alapuló mai/kortárs válaszok/jelenségek éltetésén dolgozni. A világot Egyben látva érzik, s tudják, hol van az, amit éltetni kell. Amit a még meglévő intézményekkel lehetne erősíteni. A minőség jegyében egy igénytelen tömegkorral szemben. Máskülönben holt házak, a bürokrácia labirintusai maradnak a legnagyobb intézmények is.
Ezen (is) áll vagy bukik ma a magyarság és hazájának sorsa. Ha minden más csatát megnyernénk, végül ezen elbukunk. A lelkeken.
Mit lehet tenni, ha nincs szellemi kaszt?
Azt, amit Szőts István is követelt neves Röpiratában – a Rosszat eltiltani, a Jót elősegíteni. Minden téren. Igen ám, de ma a kultúrában senki sem mer tiltani, vagyis nemet mondani a fennen hirdetett „sokszínűség” „szivárványkoalíciójára”. Miként régebben sem a „szocialista értékrendre”… stb. Szellemi téren ma is ebben a hazugságrendben élünk. Csak most a demokrácia fedőnév alatt. Ami azt jelenti, hogy éppen az hiányzik: a Jó szabadsága.
A demokrácia tiszteletét többször kérik számon tőlem, minthogy mi van a szívem mélyén. Holott demokrácia nincs, nem volt és nem is lehetséges. Nemcsak azért, mert hatalom mindenkor volt és az csak alárendeltségben működik. Hanem mert természetellenes gondolat. Mert a Jó, a Szép és az Igaz fontosabb, és nem egyenértékű a Rosszal, a Csúffal és a Hazugsággal. Felettük áll. Egyszerű hasonlattal: mi szükség lenne a fejre, szívre, kezekre, gyomorra, belekre, ha a teremtett világ is a jellegeket tagadóan, „demokratikusan” működne? Testünk már rég szétrohadna. Ezért nem mindegy, hogy minek a jegyében van alárendeltség: a világot kisajátító önkény vagy a Teremtett világra hangolódó őrző szándék okán?
Az önkénynek mindig szüksége van elfedő díszletekre, az őrzés mindig direkt, közvetlen. Mintegy kétezer éve tapasztaljuk a díszletes önkény változásait, egyre bestiálisabb tobzódását.
Végső ideje tehát, hogy kidobjuk a fejünkből ezeket az elhasznált, álságos és önáltató (önaltató) díszleteket. A demokráciát is.
Amúgy is nevetséges tovább használni, hiszen kiötlői nemrég visszavonták. Láthattuk, és fenyegetően ki is hirdették, hogy a legutóbbi amerikai választásokon nem számolták meg a szavazatokat, hanem a média nagy trombitája hirdette ki a világ urainak akaratát: az van, amit mondunk. Ezzel nyíltan fölmutattatott: a demokrácia-díszlet többé nem érvényes.
Ami van, az az erő nyílt önkénye és tessék ezt tudomásul venni.
Úgy is mondhatnám, az önkénynek van joga. Persze eddig is az volt, már vagy kétezer éve valamely Részlet hatalmaskodik az Egészen, csak éppen most, egy pillanatra, fölvillant pőresége. Ami ma van az pont ellentéte a teremtett világ természetes, Egészből kiinduló, és a dolgok fölött uralmat tartó, szellemi alapú hierarchia Rendjének.
A mai felépítmény csak a hatalmaskodók „rendje”, tehát természetellenes rendetlenség, ezért nem is ural semmit, és valóban kaotikus. Most éppen a „Kuss” szó lobog a világ urainak zászlóján, és hiába verték bele a fejünket, nem akarjuk látni. Nem, mert jó volt dagonyázni a demokrácia szó nyújtotta ordenáré hazugságban, hiszen akármit csinálhattam, azt hihettem, fontos vagyok és a dolgokban részem van. Most, hogy vége az akármit tehetek illúziójának, helyet és feladatot kéne vállalni az életben.
Ehelyett nyúlós gittként rágjuk tovább a demokrácia szót, miközben a mai díszletelemet holnapután már újabb váltja, miként az az összedőlő birodalmaknál szükségszerű.
(Az új díszletelemek már tobzódnak, az egyiket Jognak hívják és azt hivatott szolgálni, – mint minden díszlet -, hogy a megnevezett rész hiányát elfödje. Azért, hogy a háttérből működtető Rossznak még nagyobb joga legyen. Már most joga van minden abnormalitásnak, (hamarosan a bolháknak is), csak éppen a jó dolgoknak és az Embernek nincs semmiféle joga. A természetért aggódó gyáripart-működtetők pl. már lengetik a Klíma fogalmát, de láthattuk, hogy pl. a Szabadság szót is csak addig lobogtatták a méltatlan életre kényszerített, rabszíjra fűzöttek előtt, ameddig a kufárság alapját, a viszonylagosságot el nem hintették, elhárítva ezzel a Rossz előtt minden akadályt, stb.)
Mit lehet most tenni, hogy utat nyissunk a Jónak? Ehhez kellene a szellemi kaszt. Ami nincs. Marad az uralkodói kaszt.
Lesz-e olyan tettrekész uralkodónk, aki a mai kényszerűségéből ki tud lépni és a kötelező díszleteket félretéve, szellemi téren is meg meri hirdetni a Jó uralmát, következetesen megkövetelve a minőséget?
És lesznek-e ennek a gondolatnak végrehajtói, hiszen ma igencsak nehéz a legnagyobb – mert szellemi – árulást elkövető, ú.n. értelmiség körében normális, valóban a hivatását élő, szellemi, ugyanakkor cselekedni merő és tudó embert találni. Mint látjuk a hivatalnok-lelkű emberek ehhez kevesek.
Miként lehetséges a szellemi kaszt kialakulása? Ha eléggé mélyen Magunkba és eléggé magasan az Égbe tekintünk – akkor megadhatja azt a hatalmas, nagy Isten.
Akkor állítható csak meg ez a nemtelen, pusztulásba vezető menet.
Délvidék, Magyarkanizsa, 2021 augusztusa
Akták