Megtépázott önérzettel, összekuszált gondolatokkal, foszladozó reménységgel és mázsás gondok súlya alatt görnyedezve botladozunk egy új év küszöbe felé. A tavasszal fejét hirtelen felütő koronavírus elszabadulása ugyanis léggömbként pukkasztotta szét felfuvalkodott mivoltunkat, rádöbbentett, hogy picik és sebezhetők vagyunk. Porszemek a végtelen tér-időben.
Semmi sem történik véletlenül, mindennek jól meghatározott oka van, így az emberiséget rettegésben tartó járvány kitörésének is. Talán szükségünk volt az általa ránk kényszerített megtorpanásra ahhoz, hogy ne rohanjunk a vesztünkbe. Hiszen nyereségközpontú, élvezethajhász, önzővé vált világunkban nemcsak Teremtőnkkel és a minket méhében hordó természettel fordultunk szembe, hanem önmagunkkal is. Elvetettük a hitet, kiszipolyoztuk a környezetünket, és Istennek képzelve magunkat beavatkoztunk a lét törvényeibe. Hagytuk kigyomlálni a tudatunkat, kitépni a gyökereinket, elszaggatni a kötelékeinket. Engedtük, hogy sivár lelkű biológiai robotokká, szánalmas szellemi nyomorékokká változtassanak minket.
Egy új év küszöbe felé közeledvén, félelem, bizonytalanság és kétségek közt vajúdva tekintünk vissza a keserűséggel, fájdalommal és lemondásokkal telített óesztendőre. Eltévelyedtünk, és nem találjuk a forrást, ahonnan erőt meríthetünk. Pedig itt bugyog a közelünkben, de ahhoz, hogy megpillantsuk, szabadulnunk kell az önhittség hályogától. És miután ezt megcselekedtük, újraszőni az érzelmi kapcsolatok szálait. Elfogadni a felénk kinyújtott kezet. Belenézni mások szemébe, és megfürödni a tekintetük sugarában. Csak így tudunk ugyanis megálljt parancsolni a tudatunkat fertőző és lelkünket mérgezőknek. Csak így vethetünk véget a ránk erőszakolt meddő tobzódásnak. Csak így nyerhetjük vissza az érző-gondolkodó lényekhez méltó élethez való jogot.
Reménykedjünk, hogy a hamarosan ránk köszönő 2021-es esztendőben minderre képesek leszünk, és az elmúlt év során nyakunkba szakadt tömény fájdalom megtapasztalása és átélése nem válik hiábavalóvá.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó