Részlet a Kedves szénégetők! c. elbeszélésből öregek napjára.
Ahogy húzzuk le a szenet, vasgereblyével, kankókkal és széles vasvillával, és haladunk egyre befele, úgy szaporodik körben hátunk mögött a szénhalom.
A baksából nemcsak száraz, kiégett széndarabok kerülnek elő fémes koppanásokkal, hanem félig kiégett szenes tuskók is. Ezeket iparilag nem lehet felhasználni mivel nem, érik el a kellő minőséget, de kályhák fűtésére nagyszerűen alkalmazhatók! Módunkban állott tehát ilyenkor szívességet tenni minden barakkszomszédnak, aki megkért rá. Adtunk alkalom adtán néha minden nap, hogyne adtunk volna, ha szépen kérték, még melléje nem is a mienk volt, hanem az államé az állam pedig az akkori szlogenek szerint a népé, mindenkié!
Kosarakban porcióztuk szét, a kosarát pedig mindenki ismerte, a boltos „naccsága”, a főnökelvtárs a mozdonyvezető, gépész, lakatos, két, lovat patkoló kovács, az éjjeliőr, a telefonos kisasszony, de mindenki, akinek szüksége volt rá. Hanem dolgozott a vagonrakóknál egy kutya, nagydarab román cigány, annak még az elég sem volt elég. Zsák számra gyűjtötte a szenes csutakokat és szombatonként vitte haza saját, nem munkahelyi szükségletére. Nagy, magas, erőszakos cigány volt, még a legmagasabb embertől is egy fejjel magasabb. Éjjel, nappal „slibovica” szagot árasztott maga körül, mert azt a büdös italt fogyasztotta nap, mint nap! A leg elítélendőbb szokása az volt, hogy mindenkit megpofozott, akivel vitába keveredett. Ezért úgy tartottak tőle, mint az Istenveréstől.
Az volt a szokása, hogy minden reggel korán miután előkészítettük a csutakos kosarakat ő érkezett egy óvatlan pillanatban és szó nélkül szabályszerűen kiürített pár darab kosarat a saját zsákjaiba! Ilyenkor újra kellett pótolni a veszteséget, ha volt a miből, ha nem volt, akkor első osztályú ipari szénből kellett pótolni, ami már a szénégetők veszteségének számított!
Többször próbálták megakadályozni, de miután „kicsid” Albert fiamat is fellökte félreálltak az útjából és tűrték, hogy szabadon garázdálkodjon. De csak addig, amíg velem ujjat nem húzott!
Én később érkeztem ide, mint kicsid Albert vagy két hónappal utána, de hírből hallottam erről a gonosz cigányról. Különösen azért, hogy megtaszigálta és fellökte fiamat valósággal vártam az összeakaszkodást. Ne értsél, félre nem azért mintha erőszakos lévén élvezném a tettlegességet, abból nekem elegem volt a nagy háborúban, hanem mert magas az igazságérzetem és soha nem bírtam a „hejde, bojda” embereket! Legyen az cigány, román vagy magyar egyre megy!
Nem is kellett elteljen sok idő, egy kora, téli reggelen éppen húztam le az első baksám szenét, szál egyedül, amikor megpillantottam a kutya embert, ahogy ugrik át a lehúzott szénrakáson és a baksa oldalában karistol szenes csutakok után. Engem tán figyelemre sem méltatott, de ha igen arra gondolt, hogy „legbennebb felrúgom a kis öreg törpét, mint egy bolondgombát”! Éppen a széles, sűrűfogazatú vasvilla volt a kezemben és arra gondoltam, hogy itt a pillanat! Tudtam, hogy erősebb, mint én, kétszer akkora súlyú, erőszakos, tiszteletet és kíméletet nem ismerő. Az ilyennel úgy kell elbánni, hogy ne legyen esélye a támadásra, mert hanem én veszítettem, tehát egyet kell ütni és jót! Háborút viselt ember tudja ezt!
Éppen le volt hajolva, arra összpontosított, hogy kihúzzon egy csutakot a szén közül, odaléptem melléje kellő távolságra, két kézre fogtam az acélvilla nyelét és felemeltem! Arra gondoltam, hogy gyávaság volna lesből támadni ezért rákiáltottam:
– Mit keresel itt, „domnu?”
Amikor felnézett láttam, hogy villan a szeme és ugrásra készül, de az ugrását éppúgy, mint a halálsikolyát kettészakította a vasvilla ütése. De nem halt meg, nem is akartam megölni, csak egy életre szóló leckét akartam adni neki! Üthettem volna kíméletesebben is, az is levette volna lábáról, utóbb emiatt szemrehányást is tettem magamnak.
Legurult a szénrakás aljába és ott feküdt percekig ájultan. Én pedig fojtattam tovább munkámat és éreztem, hogy lelkem megkönnyebbül, mint amikor békédet rontó nagy feladatot róttál le. Később odajött az éjjeliőr és megkérdezte:
– Albert bátyám, mi történhetett Buzánnal, fekszik a szénrakás aljába és hörög?
– Bizonyára berúgott! – mondtam közömbösen.
– Az lehet Albert bátyám, de véres a hó körülötte!
Egy hetet nyomta a kórházi ágyat, engem pedig kivallatott a milícia. Akár le is tagadhattam volna. Ha arcán ne virítson a sűrűágú vasvilla nyoma, amit utóbb azonosítottak szerszámaim között.
– Miért tetted? – kérdezte az őrmester.
– Mert megtámadott részegen, miközben az állam vagyonát lopta!
– Mit lopott?
– Hát a szenet lopta, ami az állam vagyona!
Az altiszt derék ember volt és ismerte az „áldozatot”, bólintott, aztán aláíratta vallomásomat, amit ő írt meg és azután soha nem zavart. Hanem az elkövetkezőkben népszerűségem nagyon megugrott, sorra gratuláltak a település lakói, de még a főnökelvtársnak is nagyot nőttem a szemében. Azt mondta, ha Buzan ezek után bántana, csak szóljak neki, mert azonnal kirúgja! Dehogy zaklatott az a szerencsétlen ember azután, bárhol is találkoztunk a telep udvarán nagy ívben elkerült. Az a híre járta az emberek között, hogy ha akarnám, ki tudnám kergetni vasvillámmal a világból annyira fél tőlem! Megmondom neked őszintén, hogy utóbb megsajnáltam szerencsétlen embert annyira elgyámoltalanodott az eset után, de úgy véltem, vannak emberek, akiket csak az erőszak tud megállítani erőszakosságukban!
Sebők Mihály