[box] (Az alábbi történet a fantázia szüleménye. Egyedül az érzések igazak benne, amit a munkám során megélt dolgok kiváltanak belőlem. Bármilyen egyéb hasonlóság a valós életben történtekkel, pusztán a véletlen műve lehet.) [/box]
Tegnap sokkal jobban bírtam a tempót, mint az utóbbi napokban. Magam sem értem miért van ez így, de vannak napok, mikor könnyedén, olajozottan meg tudom szervezni a magam munkáját. A csapatunk kitűnő, egymás szeme villanásából is értjük, mikor miben segíthetünk a másiknak, de igazából mindenki meglehetősen önállóan dolgozik.
Szóval tegnap ez munkaszervezésem jól működött. Pedig minden jel arra mutatott, hogy el fogok úszni, s jó, ha munkaidő végére valahogy befejezem amit kell, azt is csak akkor, ha lóhalálában futkosok egész nap. Bagós néninek az ágyát délután kettőtől ötig háromszor kellett áthúzni, Róka úrfi szokásától eltérően gyakran csengetett, mindegyre elfelejtett valamit, Matyó néni pont mára találta ki, hogy lezuhanyzik, jobban mondva én lezuhanyzom őt, s mint ilyenkor mindig, magamat is, ruhástól. Pontozó néni négyszer lepontozott, mert szerinte nem tettem elég mentolos krémet a térdére, s különben is miért a csigolyáit masszíroztam előbb, miért nem a csuklóját, Buborék néni nyafogott egy sort, hogy megint fel van puffadva, de még az angyali jó természetű Frakk bácsi is nehezményezte a kávé mellé kapott süteményre nyomott tejszínhab mennyiségét.
Jólvan bácsit ki irányítottam a levegőre, mert észrevettem, hogy a munkatársam kivitt pár lakót a tetőteraszra, s igazán ráfért egy kicsi napsütés. Mini néni is boldogan kapott járókeretre, s kitipegett Jólvan bácsi után. Burkus bácsi valakitől kapott egy egyszerűbb maszkot, s fontossága teljes tudatában egész nap azzal flangérozott. Ahányszor megszólalt, annyiszor húzta az álla alá a védőmaszkot, de a legviccesebb az volt, mikor a homlokára tolta, hogy be tudja nyálazni az ujját, amivel az újság lapját akarta átfordítani. Sikeresen lapozott is, majd a szája helyett a szemére húzta vissza, s ettől idegesen kacagni kezdett. Gyorsan elfordultam, s úgy tettem, mint aki nem látott semmit, mikor szégyenkezve körülnézett vajon ki látta mit csinált. Négyen jegyezték meg a nénik közül, hogy nagyon szép a blúzom, s igazán kedvesen mondták, hogy ma jól nézek ki. Ha nő mondja nőnek ezt, az mindig többet ér, mintha férfitól kapna bókot az ember lánya, mert a hölgyek nem szívesen ismerik el, ha a másik valamivel jobban mutat aznap.
Mufurc néni tegnap megszólalt! Annyit mondott, hogy: “Nem, az nem hálóing”. Soha nem beszél. Tudjuk, hogy tud beszélni, de nem teszi. Ma egy pamut, szerintem hálóinget vettem ki, hogy ráadjam. Erre reagálta ezt. Össze-vissza puszilgattam örömömben, de ezt már nem állhatta, s mufurcul eltolt magától. De azért egy icipicit mosolygott is. Patyolat néni tegnap is huszonötször becsengetett, hogy a tévéjén már megint a teletext van, s ő nem látja az adást. Végül megmutattam neki melyik gombot nyomja meg, ha megint ez történik. Ekkor nagyon elszomorodott. Rákérdeztem, hogy mi a baj, miért lett szomorú? A válasz jól is esett, de kicsit fel is bosszantott. “ Mert most maga megtanította nekem ezt. Tudja, hogy nem vagyok demens, tehát megjegyeztem. De akkor ezután milyen indokkal csengessem be hozzám? “ Pehely nénivel jót kacagtunk tegnap. Együtt utaztunk a lifttel. Ő indult vacsorázni az ebédlőbe, én mentem a többi lakó vacsorájáért, akik a szobájukban étkeznek. Mikor leértünk a földszintre, hangosan mondtam ki: “Na, leértem”. Erre Pehely néni: “Na, én is leértem! Szép is lenne, ha ugyanazzal a lifttel csak egyikünk ért volna le! “ S kipukkadt mindkettőnkből a kacagás. Nagyon jólesett.
Tegnap este csak kicsi pityeregnivaló maradt. Hamar elsírtam, s azzal hazaindultam.
Lakó Péterfi Tünde
Ui. Talán az is hozzájárult a nap sikerességéhez, hogy valami rejtélyes okból kifolyólag ahány szobába bementem mosdatni, mindenhol focimeccs ment a tévében. Valami 2016-os, régi meccs. Híre hamva sem volt a néma háborúnak, s a fő ellenségnek, aminek a nevét sem vagyok hajlandó ezúttal leírni.