Talán sokan voltak akikben még, ha őrlángon is, de pislákolt a remény lángja. Bíztunk abban, hogy talán mégsem szólhatnak bele mindenbe az állami szervek. Szerettük volna azt hinni, hogy valahol van egy határ, ahol már a jog, az igazság olyan erős alapokon áll, hogy azt a hatalmi érdekek nem tudják elmozdítani.
Mit tehettünk volna mi, naiv emberek? Rátámaszkodtunk tehetetlenségünk mankójára, a reményre, azzal a sóhajjal, hogy hátha. Sajnos nem úgy történt, ahogy azt az igazság megkívánta volna, pedig még arra is gondoltunk, hogy vannak akik lassan 30 éve már ott viaskodnak értünk, talán ennyi idő után ismernek minden ajtót és tudják, hogy melyik hová nyílik és hányat kell rajta kopogni, hogy bebocsájtást nyerjen az illető. Gondoltunk erre is, hiszen valójában ez a rendszer így működik, mindenki ott áll a piramis valamelyik szintjén és a szintek között pénzzel, jó ismerőssel, rokon által lehet mozogni. És mindennek a tetején ott van a SRI, közismertebb nevén Securitate.
Így működik ez a magát jogállamnak nevező ország. Napi szinten hazudnak a szemünkbe és ha netán a nyugat fele fordulnánk segítségért, ott is zátonyra futunk, mert a gazdasági, politikai érdekek mentén lehet nyugodtan nem jogállam lenni, bebörtönözni, lopni, csalni, megfigyelni.
Beke István és Szőcs Zoltán börtönben maradnak, az elnyomás és hatalmi visszaélés börtönében. Vannak, akiknek ez jó, vannak, akik úgy tesznek mintha nem lenne jó, de közben... És még mindig mi vagyunk azok, akik nem fejezhetik be a mondatot, még mindig mi vagyunk azok, akik a nagy szabadság és demokrácia korában csak suttogunk, mert ki tudja ki van a vonal túlsó végén?
A kérdés még mindig az, hogy mi mit tegyünk? Emlékezzünk és emlékeztessük mindazokat, akik azt ígérték, hogy lépni fognak az ügyben. Nagyon meg kellene tenni végre az ígért lépéseket, persze tisztelet a kivételeknek.
Kitartás fiúk, férfiak, férjek, apák, barátok...
Tóth Bálint