Gyakran veszek példákat és hasonlatokat a természetből és legtöbbször beválik, mert bárhogy is próbálunk másképpen élni, mi is a természet gyermekei vagyunk. Mint ilyenek, reakcióink hasonlóak, ha nem ugyanazok a többi alacsonyabb fokú teremtményekéhez.
Hétvégi házamban tartózkodtam egy nyári délután, amikor furcsa madárzajra lettem figyelmes, jobban mondva madarak zajára. Az épület rácsos terasza, díszablakának párkányára kenyeret aprítottam énekes madarak számára, de arra az élésforrásra egy kendermagos kóbormacska is rákapott.
A véletlen úgy hozta, hogy a tolvaj szarkák és a kóbormacska összetalálkoztak élelemszerzés során. A szarkák egyikét lopás közben tetten érte a macska és ragadozói ösztöne nem a kenyérre, hanem a szarkára vezette. Kétségbeesett cserregésbe kezdett az áldozat, mire pillanat alatt összeverődtek a társai és lett olyan patália, hogy jónak láttam beleavatkozni, habár mindkét fél illetéktelen volt az adományomra.
Ahogy kiugrottam az ajtón legalább négy szarkát láttam a macska fele támadóan cikázni olyan hangzavart okozva, melyet csak végveszély esetében képesek produkálni. Még idejében odaérkeztem, egy hangos „siccentéssel”, hogy a karmai között vergődő madarat ijedtében elengedje és kereket oldjon.
Ahogy az állatok végveszélyben beindulnak és fennmaradásuk érdekében minden lehetséges dolgot elkövetnek, úgy kezdtek viselkedni a román nacionalisták is, és ami a legveszélyesebb a román politikai elit úgyszintén, az államelnök iránymegadásával!
Pedig nincsenek végveszélyben, csak ők hiszik azt. Ugyanúgy, ahogy egy bátortalan természetet nem ismerő vándor összerezzen, ha madár röppen surrogva a bokorból vagy mogyorótyúk rikolt váratlanul párja után, úgy rezzennek ők is össze, ha Erdély biztonságát veszélyben érzik! Lehet nem alaptalanul, mert azt tartja egy székely közmondás, hogy:
„Ingyen jöttnek ne örülj, mert a markod megürül!”
Kétségtelenül fontos győzelmet arattunk és ők úgy tartják, hogy ami nekünk győzelem, az nekik vereség! Ennek az a magyarázata, hogy bizalmatlanok, ellenségnek könyvelnek el hiába, hogy egy országban élünk egy közigazgatás alatt, nekik mindenki gyanús, aki valamennyire is különbözik tőlük! Ha mi nem volnánk, keresnének ők ellenséget maguknak, mert anélkül nem élhetnek!
Az igazság az, hogy a folyamat során volt időszak, amikor kétségeim támadtak a sikerben annak ellenére, hogy dolgoztam rajta és szívügyemnek tartottam az aláírásgyűjtést. Hadd ne mondjam el, hogy hol és mit tettem az ügy érdekében, mert szerénytelenségnek tartanám és mert nem csak én voltam bedolgozó, hanem még sok becsületes székely és magyar ember. Mindenki ereje és tettsége szerint vitte előre az ügyet, mert a piramisok sem csak kizárólag nagykövekből épültek, hanem apróbbakból is.
Nem az volt a legfájdalmasabb, hogy sokan próbáltak lebeszélni, elbátortalanítani, hogy lehetetlen vállalkozásba kezdtünk, mert az egymillió nagy szám, nem tud meglenni, ha megfeszülünk sem. Hogy el kell már végre felejteni Trianont ésatöbbi, illetve ne mérgesítsük fel a románokat, mert mi bánjuk meg. Az ilyeneket még fel tudtam oldozni bűneik alól, mivel saját tapasztalataimból ismertem, hogy a hitét veszített, megalkuvó embereket száz éven keresztül nagy erőbedobással és aljas kegyetlen módszerekben nem válogatva termelte ki a román társadalom!
A legfájdalmasabban az a nagyszámú, nemzetileg közömbös, csak önmagával törődő, befele forduló, helyzetfelismerést mellőző emberekkel való szembesülés ütött mellbe!
Erre ismét egy természetből vett hasonlat jut eszembe, mely átvitt értelemben tükrözi mindezen tulajdonságok összességét. Gyermekkorom nagy részét falun töltöttem, különösen a nyári hónapokat. Abban az időben a Küküllő mentén inkább ökröket tartottak igásállatoknak, lovakat kevesebbet, traktor pedig csak hírmondónak volt imitt-amott. Ezek az ökrök a legjámborabb és a legodaadóbbak voltak, talán igen is hűségesek. Emlékszem úgy voltak idomítva, hogy befogásnál, amikor a gazdájuk a rudat és jármot felemelve tartotta, másik kezében a vasjárom pálcát, készenlétben, ha szólította az állatot, az odalépett és magától tette be a nyakát a járomba, hogy a gazda befoghassa. Mint gyermek azon is csodálkoztam, hogy ha ostorral megcsapták néha, soha nem állt bosszút az emberen, pedig könnyen megtehette volna!
Sajnos mi székelyek, nagyrészünk is ilyenekké váltunk, önként tesszük be nyakunkat a román járomban, csak mert így tanítottak és nem tudjuk másképpen elképzelni életünket, mert félünk minden változástól, inkább éljük megszokott igásállat életünket! Úgy, ahogy az ökörnek meg sem fordul a fejében, hogy minden nehézség nélkül felöklelhetné az előtte álló cingár emberkét, úgy egyre többen elfelejtjük mi is, hogy saját akaratunk legyen és megváltoztassuk sorsunkat!
Végre ráléptünk az önrendelkezés felé vezető útra – a román politika berkeiben dúló éktelen szarkacseregés bizonyság erre. De nem szabad elfelejtenünk, hogy minden szerencsétlenségünk ellenére óriási szerencsénk volt, mert két irányból is érkezett az impulzus, hogy a kettőnek volt-e köze egymáshoz, ezt lehetne vitatni, de mindkettőnek döntő hatása volt:
Az anyaország magyarjai, ha ne induljanak segítségünkre az utolsó pillanatban, valamint Románia államelnöke ne rugdosott volna belénk, magyarokban olyan otromba módon, nem könyvelhetnénk el ezt a győzelmet! Két fontos tanulság vonható le ebből: az egyik az, hogy a magyarság legalább az utolsó pillanatban összezár, a másik pedig, hogy néha beléjük kell rugdosni ahhoz, hogy felébredjenek!
Ezért az anyaországnak meg kell köszönni, a kitudja már hányadik segítségét, és ha a liberális urak is a mi ügyünk szolgálatába léptek, azt is illik köszönettel méltányolni. Valamint nem szabad egy kalap alá venni nemzettelen embereket a nemzetesekkel még akkor sem, ha egy politikai tömörüléshez tartoznak!
Amire még szeretném felhívni a kedves olvasók figyelmét, hogy székelységünk bizonygatásával úgy bánjunk, hogy ezzel ne emeljük magunkat mások fölé és ne próbáljunk különválni azoktól, akikkel egy nyelvet beszélünk, ugyanabból a forrásból táplálkozó a kultúránk, egy történelmünk, hitünk és jövőképünk van!
Pontosabban tehát próbáljunk meg úgy székelykedni, hogy ne távolodjunk el a magyar nemzettől azért, hogy ne járjunk úgy, mint azok a mesebeli gombák, melyek büszkeségükben elhagyják a tölgyfa óvó árnyékát, mert bizonyítani akarnak, nem számolva azzal, hogy anélkül elvesznek a perzselő napsütésben!
Megindultunk tehát az önrendelkezés felé haladó úton, a székely ember úgy tartja, hogy akármilyen nehéz is egy dolog, csak addig van baj vele, amíg nekifog az ember! De végre fel kell ébrednünk, ki kell vennünk nyakunkat a járomból, mert még el is kell érjük a célunkat és megtartanunk azt a jövő nemzedék számára. És nem biztos, hogy mindig akad valaki, aki kikaparja helyettünk a gesztenyét. Most nem szabad feladni, mert jó úton járunk, bizonyság erre a szarkasereg rémült cserregése és bármennyire kellemetlen is ez a hangnem, amíg ezt halljuk nyugodtak lehetünk!
Sebők Mihály