Mákovéj

Hallottam néha emlegetni egy minden körülmények között helytálló mondást, amely nagyjából a következőképpen hangzik: az ember élete születésétől haláláig egy hosszantartó iskola! Én ehhez még csak annyit tennék hozzá, hogy ez az iskola annál magasabb szintű, minél változatosabb helyeken folyik az oktatás!

Kisebb megszakításokkal majdnem kilenc évet dolgoztam Magyarország építőtelepein, legtöbbet Budapesten. Ez alatt az idő alatt volt szerencsém megismerkedni sok más nemzetiségű emberrel, mint ukránokkal és nem kárpátaljai magyarokkal, hanem valódi ukránokkal, akik egy szót sem értettek magyarul. Ezt a nem mindegységet volt nagyon nehéz megtanulniuk az anyaországi magyaroknak! Valamint moldávokkal, románokkal, kongói feketékkel, lengyelekkel, bulgárokkal, szerbekkel, oroszokkal, belgákkal.

A legfontosabb tanulság, ami tudatosodott bennem a sok közül az volt, hogy nem lehet az embereket nemzetiségük szerint megítélni. Mert attól, fajuktól, kultúrájuktól, vallásuktól és nyelvüktől függetlenül bennük lakozik úgy a jóság, mint a rosszaság, az kerülvén felszínre, amit a körülmények kihoznak belőlük!

A történet idején is Budapesten dolgoztam, csoportot vezettem az úgynevezett „Expó” építőtelepén. Ez az épületegyüttes a világkiállításra készült a Dunaparton, ahol a világkiállítást rendezte volna meg Magyarország, de amit aztán visszamondtak és az épületeket nem tudom milyen arányban befejezték! Minden esetre egy hatalmas befektetést igénylő építkezés volt, amilyent én még addig nem láttam! A csoport tagjai erdélyi magyarok voltak, románok és bakói csángók. Az anyaországi magyarok külön csoportban szerveződtek, rivalizáltak velünk és általában lenéztek bennünket.

Egy meleg délelőtti napon megkeresett engem az építésvezető magával hozván egy rövidnadrágos, papucsos embert. Középkorú, középtermetű, széles vállú, értelmes arcú, enyhén kopaszodó ember volt, erős szemüveget viselt.

– Misi bácsi, hoztam egy embert, nem értem a nyelvét, mert román, de annyit megtudtam róla, hogy ács a mestersége és mindenképpen dolgozni akar, a neve Mákovéj!

Kezet fogtam vele, bemutatkoztam, majd faggatni kezdtem:

– Mi a neved?

– Mákovéj Gyorgyé.

– Honnan való vagy?

– Hunyadról.

– Mi a mesterséged Mákovéj?

– Az ács szakmát értem.

A legtöbb munkakereső ácsnak mondta magát, de zöméről kiderült, hogy éppen csak elbír ütni egy szeget.

– Hol vannak a szerszámaid, csaknem ököllel akarod elütni a szeget?

– Nincsenek szerszámaim.

– És a ruhád, papucsban és rövidnadrágosan akarsz dolgozni egy építőtelepen? Úgy nézel így ki, mint egy nyugati turista!

– Koldusszegény vagyok, uram, nem ettem három napja, amióta Budapestre érkeztem.

– Na jó, adok neked egy rongyos nadrágot és szerszámot, de cipőt nem tudok adni. Várj csak, a bungi szemetesében mintha láttam volna eldobva egy pár elgyűlt adidászt, igaz nem kezeskedem arról, hogy nem kapsz tőle bőrgombát!

Megmutattam neki a tennivalót, aztán elveszítettem a munka forgatagában. Délben került újra a látókörömbe, amikor abbahagytuk a munkát. Egy fémzsalunak dőlve cigarettázott.

– Te nem jössz ebédelni? – kérdeztem tőle pedig tudtam, hogy „koldus”.

– Már ideje volna, uram, három napja nem ettem semmit!

– Cigire bezzeg van pénzed, de kajára nincs! – incselkedtem vele.

– A cigarettát úgy szedtem össze a villamosmegállónál a sínek közül – vallotta be restelkedve, majd hozzátette. – Kértem a főnöktől előleget, de azt mondta, hogy nem tud adni addig, amíg legalább egy hetet nem dolgozom.

– Hát persze, mert voltak olyanok, akik felvették az előleget, szerszámokat és új munkaruhát igényeltek, majd elhúztak, mint a vadludak! – világosítottam fel, aztán barátságosabb hangnemben rászóltam. – Gyere velem, majd keresünk számodra is valamilyen megoldást!

Egy munkás falatozónak átalakított helyiség volt nem messze a munkahelyünktől. Azért adtam neki a falatozó nevet, mert csak egyetlen egy hamar elkészíthető és olcsó menüre szakosodtak. Ugyanis méretes lecsókolbászokat főztek, amelyet hónapok után meguntunk ugyan, de bőséges mustárral és két szelet kenyérrel mégis sikerült elfogyasztanunk! A kolbászt és mustárt tányérokban, a kenyeret pedig egy tálcáról kellett elvenni fizetés ellenében a pultról. Egy-két kancsó sört is adtak, de hosszas italozásokat nem engedtek meg a munkabalesetek elkerülése végett. Nem volt drága ez az „unikum menü”, de meglehetősen laktatós, ezért mindenki kolbászolt, aki csak tehette.

– Ülj le valahova, majd viszek neked valami ennivalót – intettem az asztalok fele.

Vittem két porciót és hozzá kenyeret, megjegyzem a kenyér önkiszolgálás mindenki becsületére volt bízva. Kellet tudni azt, hogy egy porcióhoz két szelet kenyér jár, nem több! Két kancsó Borsodi sört is vittem, mert abban az időben a legolcsóbb volt, igaz egyben a leggyengébb is.

Ahogy elfogyasztottuk az ebédet és megittuk a sört, úgy kezdett visszatérni életkedve és láttam rajta, hogy nagyon hálás nekem. Elmesélte nyomorúságos helyzetét, a megszokott eset volt, mindenik romániai vendégmunkás elmondhatta volna ugyanezt a helyzetállapotot:

Privatizálták a vajdahunyadi kombinátot, hogy nyugatnak legyen piaca. Megszűntek a sok ember számára oly nélkülözhetetlen pénzforrások. Két gyermeke egyetemen tanult, a lakás rezsijét nem volt miből fizetni, még a mindennapi betevőre sem jutott! Románia a korrupció, a tehetetlen, nacionalista politikusok és a nyomorúság országa lett. Megélhetés után menekült, aki csak tudott a szélrózsa minden irányában!

– Köszönöm Misi úr az ebédet, estig már nem bírtam volna ki annyira legyengültem már az éhségtől. Majd, ha pénzem lesz, visszafizetem az árát, de addig is kérhetek öntől valamit?

Bólintottam, volt elképzelésem, hogy mit akarhat tőlem, ezért nem ért meglepetés.

– Tudna nekem kölcsönözni egy bizonyos összeget, amíg pénzhez jutok? Élelem nélkül nem fogom kibírni, pedig az fontos, mivel végre munkahelyhez jutottam és azt meg akarom őrizni!

– Te kibírod, Mákovéj, mert az ember élelelem nélkül két hétig is életben marad, de víz nélkül csak egy hétig, szerencsédre az ingyen van!

Komoly, rezzenéstelen arccal mondtam ezt és amikor láttam arcán a csalódottságot, alig tudtam visszafojtani mosolyomat.

Útban a szállás fele, mielőtt elváltunk volna egy ötezres bankjegyet vettem elő pénztárcámból és feléje nyújtottam. Abban az időben az ötezres volt a legnagyobb bankjegy Magyarországon és elég nagy volt a vásárló értéke.

– Ezt azért adom, hogy ne halj étlen Budapest központjában, mert kár volna érted és szégyen Magyarország fővárosára!

Olyan gyorsan felderült az arca, mint nyári zivatarok után az égbolt.

– Tudtam, hogy maga egy úr! – szakadt fel kebléből a hála.

– Na-na, azért ne túlozd el, nem ajándékba adom, visszavárom!

– Ez csak természete,s Misi úr! – nyugtatott meg sietve.

Elégedett voltam önmagammal, hogy segítettem az emberen, hogy széppé tettem a napját egy ebéddel és egy kölcsönnel. Bár az utóbbi hordozott egy jó adag kockázatot, mert semmi garancia nem volt arra, hogy pénzemet visszakapom, de utóbb bebizonyosodott, hogy az emberbe vetett bizalmam nem volt alaptalan.

Ezután minden alkalommal együtt ebédeltünk, de inkább „kolbászoltunk”. Ritka egy rendes román nemzetiségű ember volt. Lelkiismeretes munkás, tisztelettudó és megadó, kellemes társalgó és intelligens jellem. Csakhogy ami azután történt, az szembeállította önmagát az addig ismert jellemével, de ezzel legalább annyit nőtt az én szememben, mint amennyi addig volt.

A „kolbászolóban” zajlott le a rendkívüli történet amelynek Mákovéj barátom volt a főszereplője, és amely nem kis meglepetést okozott nekem és mindenkinek, aki szemtanúja volt.

Amint már említettem az Expónak nevezett építkezés területén több nemzetiségű ember dolgozott, és ahol sok az ember, ott elkerülhetetlenül felbukkannak a rendbontó „helyde-bolyda” emberek is, akik gátlástalanságukkal megbotránkoztatják a rendeseket.

Azon a napon két román nemzetiségű fiatallal gyűlt meg a bajom.

Amúgy ezek az urak már rég az ott étkező közösség begyében voltak, de addig a napig megúszták gusztustalan, néha agresszív tettüket, mivel a békés dolgozók hosszú ívben elkerülték őket.

Már a teremben való belépésüknél látszott, hogy felajzott állapotban voltak, erre engedett következtetni az illemszabályok által megengedhetetlen hangoskodásuk, valamint ahogy a viccelődésnek szánt otrombasággal taszigálták egymást! Az egyik már fel is markolta előlem a felszeletelt kenyerek összességét, mely lehetett egy egész kenyérnyi mennyiség.

Miután láttam, hogy nem tudom magam kiszolgálni, vettem a kétkolbászos tányért és szó nélkül asztalunkhoz vittem, majd visszatértem a sörért. Ahogy pedig a két sörrel igyekeztem ismét az asztal fele az egyik hangoskodó nekem lökte cimboráját, amit én előre megfontolt szándéknak véltem! Az ütközésnél megtántorodtam ugyan és kiloccsant a két kancsóból némi sör, de a nagy részét sikerült megmentenem.

Ezek után az otromba tréfa, aminek áldozatául estem előbb meglepett aztán feldühített. Az még jobban, hogy látszólag tudomást sem vettek bántalmazásomról, mintha egy nagy semmi lettem volna, de az érzéktelen nevetésük volt, ami végkép elszakította türelmem cérnáját! Erélyesen rájuk szóltam, mire a válasz agresszív támadás volt, egyelőre verbális. Jobbnak láttam nyugalmat erőltetni magamra és továbbállni. Zaklatott állapotban ültem le szembe Mákovéjjal és csak annyit bírtam mondani:

– Barom emberek ezek!

– Igen! – mondta ő. – Vadbarmok, de én most megpirongatom őket!

Levette szemüvegét gondosan elém helyezte az asztalra és csak annyit mondott:

– Vigyázzon r,á Misi úr, mindjárt jövök!

Mielőtt lebeszélhettem volna tervéről odalépett az imposztorok asztalához, akik már ülve hangoskodtak és parancsoló hangon, nem túl hangosan rájuk szólt.

– Álljatok fel!

Azok előbb meglepődtek, majd támadásra készen talpra ugrottak, előbb az egyik, aztán a másik.

Az első olyan pofont kapott, hogy csattanása megtöltötte az egész termet.

– Jaj, anyám! – kiáltott románul, majd két térdre esett az asztal és szék közé.

A másik két másodpercnyi késéssel kapta a taslit, ugyanazzal a mértékkel és ugyanazzal a – jaj, anyámmal, esett térdre.

Közben az első újra talpra állt, de nem sokáig, mivel a következő beavatkozás az előbbi helyére parancsolta. Színtúgy járt a második és ez mindkettőjükkel háromszor történt meg. Akkorra már nem tudtak felállni csak fejüket ingatták szédülten, és pislogtak mintha mély álomból ébredtek volna.

Mákovéj abbahagyta a pirongatást, összefogta a felszeletelt kenyeret otthagyta a szédelgők részét és a többit a pultos kisasszony elé tette, aki egy Robin Hoodot látott benne és csodálta!

Amikor visszatért az ebédhez, kifejezéstelen arccal leült és feltette szemüvegét. Még csak meg sem izzadt, még csak a keze sem remegett. Csak annyit mondott, nyugodtan.

– Így kell bánni a baromemberekkel!

Hát ilyen volt ez a Mákovéj és soha nem fogom elfelejteni őt!

Sebők Mihály