Megkövetem az LMBTQ-közösség tagjait. Eddig ugyanis abban a hitben voltam, ha még nagyobb fölénybe kerülnek, kihal az emberiség. A férfiak szülési jogával ez a probléma megoldódni látszik, idővel a korral haladni nem képes heteroszexuálisok is tőlük várhatják adományként kapott utódaik számának robbanásszerű emelkedését. Ezzel ultramodern időszakunkban is tovább erősödni látszik a régi hímsovén mondás igazságtartalma: a férfi a teremtés koronája.
A szexuális vagy nemi Másság Kánaánja akkor jön el, ha az utód világrahozatalának immár túlhaladottnak számító, avitt módozata helyett az utódteremtés legújabb lehetőségének férfias fajtájától megtáltosodott asszonyok nemváltó műtétet kérnek.
Remélem a papák (vagy inkább férfimamák) szülésénél a mamák (vagy inkább nőpapák) is jelen lehetnek. Utódaikat korlátozás nélkül nevelhetik nézeteikre, akár a bölcsődétől kezdve is.
Mindezek megvalósulása után két országnak könnyebb lesz az élete, Lengyelország és Magyarország otthagyhatja végre a kifejezetten nekik, méretükre gyártott elegáns, formatervezett, a sokat emlegetett európai értékek alapján tervezett szégyenpadot. Ez sem új találmány, őse az ókori Prokrusztész fekvőhelye, aki ágya méretéhez igazította a belefektetett áldozatot, majd mérete alapján vagy megnyújtotta vagy megcsonkította.
A paradicsomi állapotokat megzavarhatja és szaporodási problémát okozhat, ha az utódlás kérdését felvállaló és engedély alapján megoldani képes férfimamák szülés helyett inkább az abortuszt választják.
Idővel ezért fog ismét felértékelődni a terhességmegszakítást ellenző egyház szerepe, legalább is ennek a kérdésnek a tárgyalásakor.
Időközben megtörtént az „európai értékek” legfontosabb korai jelmondatának és vezérelvének – „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de halálomig harcolni fogok azért, hogy mondhasd” – a lobotómia határát súroló módon való szellemi kiretusálása.
Ettől kezdve a társadalmi konszenzust az arrogáns kötelezettségszegési eljárásokra alapozták. A meleg-jogok korlátlan alkalmazásának be nem vezetése automatikusan magával hozta a büntető erő korlátlan alkalmazásának középkori autodaféra emlékeztető hangulatát.
Madách Imre zseni volt, de a mai korunkat bemutató színnek a lehetőségére és megírására nem gondolt. Ámbár lehetséges, hogy – szellemóriás lévén – mégis gondolt, de annyira abszurdnak tartotta ezt a lehetőséget, hogy mint saját gondolatát sem hitte el, ezért eldobta a felvázolt jelenetet. Drámai költeményének címe azonban bizonyosan nem évül el, a homo sapiens 21. században elkövetkező történetének alcíme lehetne: Az ember tragédiája. Angol nyelvre lefordított munkáját el kellene küldeni Brüsszelbe, az ott már nem létező józan emberi ész számonkérésének hiányolt indoklásául. Mint olyan műét, ami egyformán megfelel az Isteni Teremtés örök tanának és a természet néhány száz millió éves törvényének.
Hogyan képzelhetik korunk öntelt Ikarusai, hogy a világot saját képükre és hasonlatosságukra, kényükre-kedvükre megváltoztathatják? Ők sem juthatnak tovább ókori sorstársuk viasszal rögzített szárnyainak sikertelen felemelkedést okozó megolvadásánál. Bár újabban viasz helyett – mint mindent – pénzzel akarnak megoldani.
Az elődök klasszikus értékrendjéhez ragaszkodó utódoknak az élet már megtanította, hogy „a puding próbája az evés”. Ezért minden tűzhelyről levett ételt megfújnak, s időben közbeavatkoznak, ha az már túl – meleg.