„Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek” – mondta II. Vilmos, német császár 1914 augusztusában, az eredetileg villámháborúnak tervezett, később több, mint négyéves világháborúvá fajult Nagy Háború kezdetén. Akkor mindenki úgy gondolta, hogy egy kicsit csetepatézunk, újraosztjuk a lapokat, és minden megy tovább a régi kerékvágásban. Visszakapjuk a régi életünket.
Talán Tisza István volt az egyetlen kivétel, aki minden erejével igyekezett távol tartani nemzetét – minket – egy olyan háborútól, amelyben csak veszíthettünk. Nem az ő hibája, hogy nem sikerült, és a háború végén még az abba minket belerángató, velünk együtt vereséget szenvedett osztrákok is kiharaptak egy jó részt országunk testéből, nem hazudtolva meg a megelőző, csaknem 400 évnyi együttélés során tanúsított magatartásukat.
1916-ban már senki nem álmodott villámháborús győzelemről, de még mindig sokan azt gondolták, hogy a háború után minden ott fog folytatódni, ahol 1914 augusztusában abbamaradt. Visszakapjuk a régi életünket. Ahogyan a korszakban született magyar nóta mondta: „Újra fürdünk tejbe-vajba, majd ha szüret lesz Tokajba.”
Aztán 1918, majd még inkább 1920 után kiderült, hogy semmi sem folytatódik ott, ahol a háború kitörésekor abbamaradt. Kiderült, hogy nem kapjuk vissza azt az életet, amit néhány évvel korábban olyan természetesnek vettünk, mint a levegővételt, és amelynek valódi értékére csak 1920 után döbbentünk rá.
Mintha hasonló volna a helyzet. Csak most vírusháború van. Több, mint egy éve zajlik. Tavaly még azt gondoltuk, egy gyors villámháborúval úrrá leszünk rajta, aztán folytatódik minden ott, ahol 2020 márciusában abbamaradt. Visszakapjuk a régi életünket. 2020 nyarán úgy tűnt, hogy ez meg is történt. Aztán 2020 őszén újra fellángoltak a harcok minden fronton, és azóta is tartanak. Most valahol 1916 környékén járunk. Már senki nem áltatja magát villámháborús győzelemmel, de abban még biztosak vagyunk, hogy győzni fogunk. Hiszen csodafegyverünk is van: a vakcina. És ennek köszönhetően minden ott fog folytatódni, ahol 2020 márciusában abbahagytuk. Visszakapjuk a régi életünket. Média személyiségek, közéleti szereplők sora mondja bele az éterbe nap mint nap, hogy alig várja, hogy repülőre ülhessen, vagy éppen egy a több tízezres nézőszámú koncerten vegyen részt. Hogy visszakaphassa a régi életét.
De vajon valóban visszakaphatjuk a régi életünket? Kételyeim vannak.
A legjobb forgatókönyv szerint a jelentős részben, de nem kizárólag a vakcinázásnak köszönhető nyájimmunitás kialakulásával legyőzzük a vírust. Kinyitnak az uszodák és az éttermek, megnyitnak a szálláshelyek, újra találkoznak a családok, újra felpezsdül az egyesületi és a civil élet. Lehet, hogy így lesz. De a koronavírus hónapjainak/éveinek hatása egyfajta imprintingként bennünk marad.
Az elmúlt egy évben eltűnt eddigi világunk biztonságérzete és kényelme. Máshogyan nézünk egymásra, mint korábban, sokan potenciális fertőzőt látnak a másik emberben, a távolságtartás részben megmarad. Lehet, hogy egy kicsit mindannyian skandinávabbak vagy britebbek leszünk, távolságtartó, hideg mosollyal, kevesebb érintéssel, fizikai kontaktussal.
De nemcsak erről van szó.
A családi összejövetelek, baráti találkozók, társadalmi események meg nem történtét nem lehet visszacsinálni. Az elszállt időt nem lehet visszahozni. Az unoka-nagyszülő kapcsolatokban – ami az egyik legfontosabb kapcsolat a jövő generációjának megfelelő lelki fejlődése szempontjából – keletkezett lyukat lehet foldozgatni, de ami kimaradt, az kimaradt.
Sőt, sok dolog, ami a veszélyhelyzetben elmaradt, megszűnt, nem is fog újra elindulni. Ahogyan nagyanyám intett bennünket halála előtt néhány nappal: amit gyakorolunk, az menni fog, de amit nem gyakorolunk, az iránt idővel az igény is megszűnik. Ha a veszélyhelyzet, a bezártság sokáig tart, minden bizonnyal lesz néhány olyan dolog, ami iránt az igény is megszűnik. Ami úgy tűnik el a régi életünkből, hogy nem is fog hiányozni.
Kétséges azonban, hogy sikerül-e legyőznünk a vírust olyan módon, ahogyan azt sokan remélik. Sokkal valószínűbb, hogy a vírus nem tűnik el, és kialakul vele egyfajta együttélés. Ebben az esetben hatványozottabban jelentkeznek az előzőekben leírt hatások: a gyanakvás, az óvatosság, a távolságtartás. A családi, baráti találkozók, az egyesületi és a civil élet valamilyen szinten újra működni fognak, de a vírus előtti időkhöz – és a kívánatoshoz – képest kevésbé.
Állandósulhat a maszkhasználat, és jó eséllyel arra számíthatunk, hogy részben az oltás által biztosított védettség meghatározott idő után történő lejárta, részben az újabb és újabb mutációk megjelenése miatt a népesség nagy részét féléves, éves, vagy valamilyen rendszerességgel oltani kell majd, aminek a megtörténtét oltási igazolvány bemutatásával tudjuk bizonyítani.
Az a világ, ahol csak oltási igazolvánnyal lehet utazni, ahol embereket különböztetnek meg aszerint, hogy van-e védettségi igazolásuk, vagy sem, ahol félévente/évente oltásokra kell járni, és ahol a maszk a mindennapos viselet részévé válik, már jóval messzebb lesz a járvány előtti világtól.
Egy ilyen új világban sokan érezhetik – érezhetjük – úgy, hogy a személyes szabadságunk jelentősen csorbul, sokkal jobban, mint abban a régi világban, amelyet ezek az intézkedések állítólag visszahozni lesznek hivatottak. Nő az emberek fölötti kontroll, csökken a személyes mozgástér. Egészen más ugyanis az, ha Bangladesbe vagy éppen Thaiföldre utazás előtt kell beoltania magát az embernek, és megint más, ha Kassára is csak úgy ugorhatunk át, vagy egy koncertre is csak úgy mehetünk el, ha előtte megszúratjuk magunkat.
Nem beszélve arról, hogy az oltások kifejlesztése óta eltelt rövid idő következtében egyelőre nincsenek arra tapasztalataink, hogy a rohamléptekben kifejlesztett és engedélyezett vakcináknakak milyen hosszútávú egészségügyi hatásai lehetnek – különösen, ha éveken keresztül, rendszeresen kapja azokat az ember – és ez hogyan változtatja meg a régi életünket.
Amennyiben ez a forgatókönyv valósul meg, a világ gazdaságilag is átstrukturálódik, és itt nemcsak arról van szó, hogy egyes szektorok a vesztesei, míg más szektorok a nyertesei lesznek az új világnak, hanem arról is, hogy a megtermelt jövedelemnek egy részét vakcinákra kell költeni, ami nyilván máshonnan von majd el forrásokat. A Magyarországon jelenleg elérhető vakcinák árai a portfolio.hu kimutatása szerint 1500 és 18 ezer forint között változnak. Ha átlagosan 10 ezer forinttal, és évi két oltással számolunk, ez nyolcmillió ember beoltása esetén évi 160 milliárd forint kiadást jelent, ami ugyan a magyar központi költségvetésnek csak a 0,7 %-a, de ez a pénz valahonnan hiányozni fog. Ezeket a forrásokat vagy adóemeléssel kell előteremteni, vagy le kell mondani más állami kiadásokról.
Van azonban még ennél is rosszabb forgatókönyv. Március 14-én a miniszterelnök azt mondta, fel kell készülnünk arra, hogy a járványok korát éljük. Semmi nem garantálja, hogy nem jön újabb, a koronavírusnál fertőzőbb és/vagy súlyosabb lefolyású és/vagy magasabb számú elhalálozást okozó vírus. Még az is lehet, hogy hogy néhány év múlva úgy tekintünk majd a mai covid-os helyzetre, mint ami csak egy laza bemelegítés volt valami sokkal keményebb dologhoz. Egy ilyen helyzetben állandósul a húzd meg, ereszd meg politika, a veszélyhelyzetek és a „normál üzemmód” váltakozása.
Sőt: az is lehet, hogy a veszélyhelyzeti működés lesz a normál üzemmód. Egy ilyen helyzetben a megtermelt jövedelemnek jóval nagyobb részét kell vakcinákra és egyéb egészségügyi kiadásokra költenünk, még több forrást kell más területekről elvonnunk. Egy ilyen helyzetben végleg el kell búcsúzni a korábbi – nem biztos, hogy normális, de mindenesetre megszokott – életünktől. Egy ilyen helyzetben végleg el kell felejtenünk az évek óta egyébként is jelentősen korlátozott schengeni szabad mozgást. El kell felejtenünk, hogy kiugrunk az EB-re, szurkolni a magyaroknak. Sőt: lehet, hogy az EB-t is el kell felejteni… Ahogyan 1920 után a mórahalmi tanyavilág lakói kénytelenek voltak megszokni, hogy nem sétálhatnak be a Horgosra, úgy, ahogyan néhány évvel korábban ezt megtehették, lehet, hogy nekünk is ugyanígy kell hozzászoknunk, hogy nem lesznek a korábban természetesnek tűnt éjszakai bulik, nagy fesztiválok, külföldi utazások.
Nem biztos persze, hogy mindez baj (ahogyan az egyszeri vicc mondja: ez csak tragédia, de nem baj). Nem biztos, hogy baj, hogy nem ülnek tömegek repülőgépre, hogy egy-egy hosszú hétvégére átugorjanak egy másik ország fővárosába vagy valamelyik nagyvárosába. Nem biztos, hogy baj, ha az alföldi tanyák fölött napi több száz repülő helyett csak heti néhány repülő húz el, és eregeti bele égéstermékét a levegőbe. Nem biztos, hogy baj, ha Bali helyett a Balatonon nyaralnak újgazdagék is, és ha tengerre vágyunk, akkor nem Marokkóba vagy a Karibi szigetekre, hanem „csak” az Adriára megyünk. Nem biztos, hogy baj, ha kevesebb olyan élelmiszert fogyasztunk, ami a világ túlsó feléről érkezik. Nem baj, ha feléled egy kicsit a konyhakert-kultúra. Mert ezek is lehetnek következmények. Lehet mindennek jó oldala is.
Akár így, akár úgy, a post-covid világ valószínűleg különbözni fog a pre-covid világtól. És nem árt, ha nem ringatjuk magunkat abba a hitbe, hogy ez nem így lesz. Hogy „visszakapjuk a régi életünket”.
Akták