Az előző két rész tartalmából: egy szilágysági kisvárosban Jancsikáról, aki nem hagyta el a lakását másfél éve, megállapították, hogy koronavírussal fertőzött. Néhány kilométerrel odébb, a megyeszékhelyen kiderült, hogy mégsem az. Közben azt a három embert, aki egyéb betegségei idején látogatta, karanténba helyezték. Annak ellenére, hogy ők makkegészségesek.
Amint sejtettem, még jött egy fordulat Jancsika-ügyben. Furcsa is lett volna, ha minden egyből rendeződik. Kiderült tehát, hogy azon kívül, hogy millió és egy más problémája van, emberünk legalább nem vírusos.
Mikor már-már úgy tűnt, véget ért a kálvária, Jancsika kapott a rendszertől még egy taslit a fejére, mint szigorú apától a család hülyébbik gyereke. Ugyanis Jancsika eredetileg nem is azért került kórházba, mert fertőzött volt, hanem azért, mert víz volt a tüdején. Igen ám, de amikor kiderült, hogy nyoma sincs benne a koronavírusnak, Jancsikát gyorsan haza akarták pakolni.
Újabb őrület.
Ugyanis azok, akik addig otthon ápolták, most karanténban vannak. Noha kutya bajuk. De a törvény az törvény, bármilyen abszurd is. Tehát, ha hazaviszik Jancsikát, nem a vírus öli meg, hanem, mivel jó ideje mozgásképtelen, legfeljebb éhen hal.
Az eszement ellentmondásra – hogy Jancsika otthon, ápolói karantéban, esély a túlélésre nulla marad – egy családtag figyelt fel, aki mellesleg orvos. Ő járt közbe, hogy Jancsikát legalább addig bent tartsák a kórházban, amíg a többeknek lejár a kényszerbezártságuk.
Remélhetőleg ezzel valóban lezárulnak Jancsika és a család megpróbáltatásai. Én az egészből egyetlen tanulságot vontam le, ha egyáltalán lehet ilyesmi. Tudniillik azt, hogy milyen igaza volt Churchillnek, amikor kijelentette (vagy nem, de ettől még igaz): „Csak abban a statisztikában hiszek, amit magam hamísítok”…
Nánó Csaba / nanocs.wordpress.com