Nem szeretem hülyének érezni magam. Ezért mostanság egyre gyakrabban ki kell védenem azokat a felém érkező energiákat, impulzusokat, amelyek által mégis a föld idiótájának kellene elkönyvelnem magam. Sajnálom, de megint csak az örökzöld vírus témát kerülgetem.
Szóval, leparkolok a tegnap egy igen ügyesen összerakott, hangulatos, butikszerű kis bolttal szemben, és mielőtt kiszállok, felteszem a maszkot. Nem is csúnya, tűzpiros. Otthon a fogason lóg még jó pár, egytől egyig derűs színekben pompáznak. Ha már ez van, hadd dobjam fel magam! Az üzlet felé egy régi jó barát közelít, mielőtt belépnék, megvárom, hogy üdvözölhessük egymást. De gyorsan elmegy a kedvem a találkozástól. Miért is? A régi jó barát olyan lesújtó pillantásokat lövell felém, hogy az arcomra fagy a mosoly. Szerencsére, a kis piros lepelnek köszönhetően ez nem látszik. Máris sejtem, hogy a megvetés eme kis piros „kiegészítőnek” szól. Pontosabban nekem, a minden maszlagot bevevő, nyájba besorakozó, kicsit sem gondolkodó szerencsétlennek, akit eddig értelmesebbnek vélt. Rá van írva az arcára, hogy „te is, ez most komoly?”
Máskor hosszasabban szoktunk cseverészni, most hamar elköszönünk egymástól. Mintha nem igazán lenne kedve hozzám. Nem esik túl jól, de sebaj, hátha találok a hangulatos kis boltban valamit, ami felvidít. És itt következik a második felvonás. Belépek, hárman rakosgatnak most érkezett ruhadarabokat ide-oda, maszk nélkül. Rendben, örülök, hogy ilyen laza a hangulat, nem készülök senkinek a nyakába ugrani, úgyhogy nem zavar. Bingó, megvan a zsákmány, megyek a kedves hölgyhöz, hogy fizessek. Rám néz, és szinte szemrehányóan megkérdi, hogy miért teszek maszkot, ha ő ezt nem kéri. Mondom, hogy magamért, és érte is. Mire a válasz, hogy őt nem kell védeni, különben is, minden ismerőse, akit utolért ez a nyavalya, a maszk miatt betegedett meg, egyébként meg két nap után kiengedték őket a kórházból. És már kezdődne a kioktatás elég határozott, szinte arrogáns hangnemben, erre én is megpróbálok a sarkamra állni. Mondom neki, hogy nekem viszont nem egy ismerősöm, a húgom is, akik szintén nem úszták meg, mindenkit óva intenek a dolog elbagatellizálásától, és senkinek sem kívánják azt, amin keresztülmentek. És azért elég sok áldozata van a történetnek. Mire ő, hogy persze, nem az az irány, érdek, hogy az emberiség meggyógyuljon, és itt már érzem a levegőben az összeesküvés-elméleteteket, úgyhogy elejét veszem a dolgoknak. Azzal, hogy engem nem érdekel, miként került ide ez a vírus. Én már azt sem bánom, ha Soros fújta felénk egyenesen ama bizonyos laborból (ahol persze első kézből kipróbálhatta), és az sem lepne meg, ha kiderül, hogy ufók szórták közénk. Itt van, ez van, és kész. Már kezdeném tisztára mosni magam, hogy nem vagyok gyáva nyúl, sem tök hülye, de azért betartom, amit lehet, aztán leállítom magam. Akkor lennék hülye, ha folytatnám. Annyit még megjegyzek, mindenkinek szíve-joga, hogy azt gondoljon, amit akar. Ebben végre egyetértünk. Részemről téma lezárva, udvariasan elköszönünk egymástól.
Csak otthon jut eszembe, hogy azért még hozzáfűzhettem volna valamit. Ha ő nem is várja el tőlem, hogy tegyek maszkot (sőt, meg is szól érte), mert biztos abban, amit tudni vél, én viszont kérhettem volna, hogy ő igenis tegye fel. Miattam, mert én nem tudok biztosra semmit. De attól még nem vagyok hajlandó hülyének érezni magam.
László Zsuzsa / Háromszék