A napokban olvashattuk a hírt, hogy nagyszabású mozifilm készül Hadik András (1710–1790) huszártisztről, Mária Teréziának és fiának, a kalapos királynak a hadvezéréről. Futótűzként terjedt a hír, és a sajtó teljes focicsapata, a jobbszélsőtől a középhátvéden át a balfékig lelkesen üdvözölte, hogy végre látni fogunk egy magyar vitéz katonát egy másfél milliárdnál is nagyobb költségvetésű hazai kosztümös kalandfilmben. Ha valamit a független, tárgyilagos és haladó (értsd: balliberális) sajtó is dicsérni kezd, az nekem eleve gyanús, de nézzük mindenekelőtt a tényeket.
Hadik András valóban tehetséges katona volt, bátorságához, szakmai hozzáértéséhez nem fér kétség. Ugyanakkor a két uralkodónak a magyarokhoz való hozzáállása, akiknek szolgálatában kamatoztatta katonai erényeit, nem vet túlságosan jó fényt a karrierjére.
Ki lehet emelni őt vitézségéért, taktikai hozzáértéséért, illetve hogy védte a Rákóczi-szabadságharc után elítélteket vagy üldözötteket, illetve a bukovinai székelyeket, akik két falut is róla neveztek el,
de összességében nincs ott az első húsz magyar történelmi személyiség között, akit ki kellene tenni a magunk és a nagyvilág moziablakába.
A film a hírek szerint Hadik berlini portyázásáról szólna. Ezt a történelemkönyvben is csak mint „huszárcsínyt” említik, így nem ez az a nagy hőstett, amit méretes filmeposzban kellene megénekelni, mindenki okulására részletezni. Nem nagy szégyen, de nem is nagy dicsőség. Hadik tudta, hogy a porosz király, Nagy Frigyes épp a fővárosától távol hadakozik, ezért az éjszakák leple alatt, napközben pedig rejtőzködve megközelítette, elfoglalta, megsarcolta, majd gyorsan elhagyta Berlint. Hol van ez a huszárcsíny ahhoz képest, hogy 907-ben Pozsonynál magyar eleink legyőzték a háromszoros frank sereget? Hol van Egervár hősei kitartó vitézségéhez képest, akik 1552-ben megvédték a várat a harmincszoros túlerővel szemben? De hol van ahhoz képest, amikor a galíciai fronton a cs. és kir. 82. székely gyalogezred, amelyben harcolt a nagyapám is, számos kitüntetéssel, több más osztrák-magyar és német alakulattal együtt, három évig feltartóztatta a négy-ötszörös túlerőben lévő orosz csapatokat?
Hadik e portyázástól eltekintve se az a mindenképp kiemelendő hős. Sorolhatnám az egész életének és a teljes katonai karrierjének a tanulságait, de csak néhány lényeges mozzanatot emelnék ki. 1710-ben született, egy évvel azelőtt, hogy a császáriak leverték a Magyarország önrendelkezéséért vívott Rákóczi-szabadságharcot. Hadiknak a katonai karrierje ebben az ellenséges időszakban indult és ívelt fel, amikor Mária Terézia az 1711 után évtizedekben se volt hajlandó kegyelmet adni és a hazatérést engedélyezni Rákóczi követőinek. Magyarán Hadik a császári birodalomnak volt a katonai szolgája, de nem csupán úgy, hogy védte azt az országot, amelynek része volt a hazája is, hanem a birodalom kiszolgálójaként és hódítóként is odatette magát.
1764–1768 között Erdély katonai főparancsnoka és királyi biztosa, az erdélyi kormányszék vezetője volt. Ezen az se sokat javít, hogy közben ő volt az első, aki a jobbágyfelszabadításokat indítványozta. A jobbágyfelszabadítás egyébként akkor (még) nem igazán a magyar érdekeket szolgálta volna például a nagyszámú oláh betelepülő miatt. Ezenkívül Hadik volt a Lengyelországot megszálló császári csapatok főparancsnoka, és ő lett a birodalomhoz csatolt lengyel területek első polgári kormányzója. Tette mindezt magyarként, a sok évszázados magyar-lengyel barátság jegyében, és tette úgy, hogy a felesége lengyel volt. Két évtizeddel korábban ugyanis egy lengyel grófnőt vett el feleségül, akitől négy gyermekük született, és akivel 1772-ben is együtt éltek.
Nem tudom, mit fognak szólni a lengyelek, hogy nálunk épp egy olyan huszártisztről forgatnak filmet, aki a birodalomhoz csatolta a sokat szenvedett országukat? Nem gondolják a filmesek, hogy ezzel beletörlik a sáros csizmájukat a lengyel-magyar barátságba és a V4-együttműködésbe? És legfőképp mi mit szólunk, akiknek azt akarják eladni hősként, aki az aktuális birodalmat szolgálta ki, nem alapfokon?
Nekem az az alapos gyanúm, hogy a hazai balliberális filmeseink (mert más, nemzeti és szuverenista nem is létezik, csak hibaszázalékban), legalább egy évig agyaltak azon, hogy milyen magyar történelmi hősről készítsenek filmet, akinek nem fogunk örülni, és akivel épp az ellenkezőjét érik el, mint a nemzettudat erősítést hiteles és pozitív példán keresztül. Megtalálták Hadik Andrást, aki magyar, huszár, vitéz, katona és hadvezér, de aki nem a magyar önrendelkezésért küldött, hanem a Habsburg-birodalmat szolgálta ki, és a középpontba állított „huszárcsínye” is legjobb esetben is vitatható.
Már évek óta lóg a levegőben, és itt-ott el-elmondja minden jóravaló magyar szakértő, újságíró, hogy nem készülnek hiteles, a magyar nemzettudatot erősítő filmek, ezért terveztek is a balliberálisaink egyet, ami az is meg nem is. „Nesze semmi, fogd meg jól” – mondja a közmondás, de ennél is rosszabb a helyzet, mert egy ilyen személyiség szuperprodukciós filmes kiemelése egy lépes előre, kettő pedig hátra.
Ezzel jól el lehet kábítani a gyanútlan nézőket, mert nem lehet mindenki kommunikációs szakember, aki nyomban észreveszi azt, hogy mekkora manipuláció és becsapás az egész. Elkészül a film a mézeskalácshuszárról és a huszárcsínyes hadvezérről, a nézőkben pedig kicsit megmozdul a magyar öntudat, miközben kapnak is egy pofont, hogy „lám, ő a ti hősötök!” Lehet, hogy sokan nem is fogják tudni megfogalmazni, hogy mitől érzik magukat kellemetlenül, de a megalázás benne van az egész történet lényegében, és bele fog szivárogni mintaként az emberek tudattalanának rétegeibe.
A nándorfehérvári győzelem hamis, nyíltan magyar- és kereszténygyalázó történetét (Az utolsó bástya) nem tudták lenyomni a magyarok torkán hétmilliárdos költségvetésből, de Hadik András kevésbé negatív, de negatív példáját még sikerülhet eladni nekünk a mi adófizetői pénzünkből, 1,6 milliárdért.
A kevesebb több, gondolhatják, és Hadik is alkalmas arra, hogy beletöröljék a lábukat a magyarokba és a lengyelekbe. Nándorfehérvár meghamisítása szerencsére elakadt. Nem tudták átverni a rendszeren, hogy hamis oksági kapcsolatba helyezzék a nándorfehérvári győzelmet, és nem tudták csatolmányként eladni a hamis széthúzás-mítoszt sem. Úgy vélik, hogy aki a kultúrát birtokolja, azé a hatalom, és a kultúra irányítását nem is akarják kiengedni a kezeik közül a „jóakaróink”.
Emlékeztetőül, aki nem tudná, hogy miről szólt volna Az utolsó bástya, annak felvázolom. Egy Mária nevű magyar nőnek van két gyereke, Csikós és Kócos. Ez a két fiú kiskorától fogva gyűlöli egymást, hiszen már gyerekkorukban fakarddal hasba szúrták egymást, vetélkedtek az anyjuk szeretetéért, aki nem egyformán, nem igazságosan szerette őket. Ez a nő nem egyszerű nő, hanem jelkép is: Szűz Mária, Magyarország védőszentje, akit a forgatókönyv szerint úgy kell fényképezni, mint egy ikont: Máriát Jézussal. Szűzmáriás zászló lobog Nándorfehérvár bástyáin is, ami mindenkori Magyarország jelképe. Szűz Mária tehát szült egy Krisztust és egy Antikrisztust, akik közül a janicsárnak elvitt testvér a jó, a bátor, a rokonszenves karakter; és az a negatív szereplő, aki megmarad magyarnak. Ő erővel, csellel, hazugsággal mindent megszerez magának, még a közös szerelmüket is elhappolja a szegény janicsár testvérbátyja elől. Ők küzdenek meg két oldalon Nándorfehérvárért, és ők a mérleg nyelve, rajtuk fordul meg a csata sorsa. Ez a minden történelmi tényt mellőző és meghamisító történet nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a magyarok alávalók, rosszak, és generikusan széthúzóak. Volt és van széthúzás nálunk, magyaroknál, de nem ilyen és nem ilyen mértékű. Ez hamisítás, és a magyar öntudat földbe döngölésének kísérlete.
Az utolsó bástya forgatókönyvét Andy Vajna filmbiztos utolsó nagyinterjújában az egyik legjobb forgatókönyvnek tartotta, amit valaha is olvasott Magyarországon. A Hadik Andrásról szóló filmet is az egekig magasztalják „jóakaró” utódai, már a terv beharangozásakor, még mielőtt elkészül. Csak mi nem vagyunk olyan birkák, hogy ezt el is higgyük. Főleg látatlanul.