Gondolkodom, hogyan fogalmazzam meg azt a keserűséget, csalódottságot és dühöt, ami bennem van. Sehogy.
Egy olyan rendszerben nőttem fel, ahol magától értetődő volt mindig a korrupció, hiszen ha hallottuk, hogy valamelyik politikus lopott, egyet húztunk a vállunkon, hogy „ebben mi az újdonság?” és mentünk tovább a dolgunkra, hiszen ez itt a módi.
Csakhogy a lopásoknak, a harácsnak itt a böjtje, és nem ők viselik a következményeket, hanem az istenadta nép.
Románia maga a fertő.
Tudom, Magyarországon sem rózsás a helyzet, de most nem róla fogok írni, hanem erről az elcseszett pöcegödörről, amire vannak, akik büszkék. Nem értem, miért. Hiszen bár a 21. századra fordult a naptár lassan húsz éve, mi még mindig egy balkáni, kommunista, korrupt és csaló állam vagyunk, ahol sürgősségi törvényrendeletekkel „irányítanak”, ahol a régi rendszer kiszolgálóinak olyan nyugdíj jár, amiből egy falu túlzás nélkül fél évig elvan, ahol leköpik az egészségügyi dolgozókat, ahol nincs sem demokrácia, de még jogállamiság sem.
De minek, amikor a nép a pópa parancsszavára üti a pecsétet a mondott helyre, ahol az általános műveltség kimerül abban, hogy Eminescu írta a Bibliát, és hogy szerintük a karácsony abban különbözik a húsvéttól, hogy egyszer szarmalucát (töltöttkáposztát) eszünk, a másikon meg bárányt.
Mert persze egyházra mindig jutott pénz: úgy nőnek ki a templomok a földből, mint a gombák, amíg a kórházakat eszi meg a penész, az orvos áll bemosakodva műtét előtt, amíg rohangálnak az asszisztensek, hogy valahonnan a föld alól is kerítsenek elő egy gumikesztyűt, ami talál az orvos kezére, mert egyszerűen a kórháznak nincs.
Bukarestben felhúzták az istenes nagy ortodox katedrálist, az emberek pedig végtelen nagy keresztényi alázatukban halálra taposták egymást, hogy ki jusson be hamarabb.
Ezek nem a korona után történtek. Ezek előtte.
Most a kórházak szerre esnek el, mert az egészségügyi dolgozók megfertőződnek – ami nem is csoda: nem jut sem maszk, sem fertőtlenítőszer, sem védőruha, de még egy rohadt gumikesztyű sem.
De a lényeg az, hogy titokban csak istentiszteletet tartanak Suceaván, meg a hab a tortán a hír, hogy egy fejes Bukarestben jóváhagyta azt, hogy a hívek átvegyék nagypénteken és nagyszombaton a templomban a szentelményeket, nem törődve a négy hete tartó rimánkodással, tiltással (mert Romániában nem kijárási korlátozás, hanem tilalom van), veszélybe sodorva olyanokat is, akik az orrukat sem dugták ki ezidő alatt.
Ó, és mindezt persze Jézus és Isten nevében. Ők is nagyon boldogok és elégedettek lennének, nyilván, ha ugrásszerűen megnőne a fertőzések és a halálozások száma, mert a kórházakat meghaladja, hogy fogadni tudják ezeket a híveket.
Akkor nem a pópa lesz az ágyuk mellett, hanem azok, akiket folyamatosan arcon köp az úgynevezett egészségügy.
Azok az emberek, akik hosszú évek kitartó munkájával tanultak gyógyítani, és valamilyen okból kifolyólag nem elmentek külföldre, ahol ezerszer jobban megbecsülik őket, hanem itthon maradtak.
Azok az emberek, akik bár nem tehettek róla, mégis a nyakukba szakadt minden, kezdve a felelősségtől egészen a túlórákig. Mert bizony ezek az emberek nem mennek haza a nyolc óra leteltével, hanem talpon vannak, amíg kell.
Azok az emberek, akiknek ugyanúgy családjuk van. Aggódnak a máért, a holnapért, vállalják annak a kockázatát, hogy ők is azzal a pozitív teszttel állnak majd kezükben, amely elszakítja őket a szeretteiktől, hiszen nem fertőzhetik meg őket.
Azok az emberek, akik elviselik az emberi szeszélyt, akik felteszik a kérdést: „Hogy érzi magát? Jobban van?”.
Azok az emberek, akik maguk is emberből vannak, és fogalmuk sincs mi várhat még rájuk, mit hoz a holnap, mit kell még bírniuk.
És végül, de nem utolsó sorban azok az emberek, akik talán fogják annak a pópa birkájának a kezét, aki haldoklik, mert húsvétkor fittyet hányva a nyomós kérésre csakazértis elment templomba.
Szóval szerintem is: építsünk még ezer templomot, pénzeljünk még tízezer papot, és kérjük Isten kegyelmét, amikor ránk szakad a valóság. Mert ideje lenne szétválasztani az Egyházat és Istent, mert a kettőnek már rég nincs köze egymáshoz.
Ugyanakkor persze, mint mindig, tisztelet a kivételnek. Mert vannak.
Sántha Kriszta Hanna / Hanna firkál