„Nem az idő halad: mi változunk,
Egy század, egy nap szinte egyre megy.
Ne félj, betöltöd célodat te is,
Csak azt ne hidd, hogy e sártestbe van
Szorítva az ember egyénisége.”
(Madách Imre)
Újra elérkezett az ősz, s vele sok növény betakarításának ideje is. Éltetőnk a Nap, már nyáron megérlelte a búzát, mely kenyerünk alapja, s a szőlő zamatosságát is nagy mértékben a Nap melegének köszönhetjük.
Szeptemberben a szűz, októberben pedig a mérleg havában be kell osztanunk azt, amit a föld termett, hogy a következő esztendőig ne szűkölködjünk semmiben. Bizonyára így gondolkodnánk, ha magunk termelnénk meg a zöldséget, gyümölcsöt, gabonafélét, az állatok takarmányát és egyebeket. Nagyon kevesen vannak azok, akik ilyen rendszerben élik az életüket.
A természettől való elszakadás, a növényekkel való mindennapos teendők elmaradása nagyon megváltoztatta az emberek gondolkodását. Ma már nem tűnődünk el azon, hogy minden, ami a teremtett világban létezik, rendelkezik testiséggel, lelkiséggel és szellemiséggel egyaránt.
Engedje meg a Kedves Olvasó, hogy írásom címéül szolgáló ételünket és italunkat egy kicsit más nézőpontból világítsam meg.
Bár ma már újra sok háziasszony süt kenyeret és kiváló borászok készítenek remek kézműves borokat, mégis azt kell mondanunk, hogy a kenyér készül valahol, s az asztalunkra kerülő nemes ital is valamelyik pincészetből származik.
Távol kerültünk attól a szent folyamattól, ahogy a búzából kenyér lesz, s a szőlő borrá nemesedik.
Pedig a kenyér TEST, a bor pedig VÉR. Mindenki tudja, hogy ez a két szó milyen új értelmet nyer, ha összeolvassuk. Azt azonban már kevesen tudják, hogy nincs még egy olyan nyelv, mint a magyar, a mi édes anyanyelvünk, mely ezt ilyen szemléletesen fejezi ki egyedülállóan a világon.
A kenyér és a bor lassú, szent folyamatban testesül meg és nemesül étellé és itallá. A kovász, a liszt, a só és a víz hosszú ideig dolgozik együtt, s a bor is sokáig forr, míg eléri a kívánt minőséget. A testvériség, a testvéri szeretet sem jön létre egyik napról a másikra. Ha a testi átalakulásban hiba történik, ha a kenyérben és a borban ez a hosszú érlelő folyamat nincs benne, akkor lelki és szellemi szinten sem tudja közvetíteni a testvériség eszméjét.
Ezek a gondolatok és a maguk fizikai valóságában zajló folyamatok akarva akaratlanul emlékeztetnek bennünket az utolsó vacsorára, amikor Jézus Krisztus tanítványainak úgy kínálja a kenyeret, hogy ez az Ő teste, s a bort, hogy ez az Ő vére.
A kenyérben, a TÉSzTában Krisztus teste jelen van. A magyar hagyományban a kenyérsütés napja a péntek volt. Így emlékezhettek minden alkalommal Krisztus kereszthalálára is, de a kenyér megsülésében a Megváltó feltámadása és az újjászületés is megjelenik.
Tudták és a mindennapi gyakorlatba is átültették ezt a messzi tanyákon élők és a pásztorok is, hiszen számos kinti és pusztai kemencének templom alakja volt. Ha nem is tudtak eljárni a templomba, a kenyér mindig emlékeztette őket ezekre az elválaszthatatlan fogalmakra. A kemencéket többnyire kelet felé tájolták. A megKELt tészta hajnalban, kora reggel került a kemencébe, s így a felKELő Nap első sugarai világították meg a kemence száját.
Ha visszatekintünk a második világháború utáni évekre, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy nem csak a vallást, a kereszténységet, Krisztust üldözték, hanem ezzel egyidőben a kenyeret és a bort már csupán előállították és ezzel mindkettő romlásnak is indult. Borkombinátokban pancsolt silány minőségű borok, kenyérgyárakban sülő kovásztalan kenyerek elterjedése és elterjesztése jellemezte ezt az időszakot.
Megdöbbentő tény az is, hogy a péktanulók számára a kovász készítése nem tananyag manapság, így kovásztalan kenyeret eszik az emberek túlnyomó többsége.
Összehasonlításképpen érdemes megemlíteni, hogy nem is olyan régen élt egy fontos szokás. Amikor asszony lett a lányból és elkerült otthonról, az édesanyja adott neki kovászt, hogy abból süsse a kenyeret az új családjában. A fentiekből következően könnyű megfejtenünk, hogy ezzel a folytonosságot biztosította, átvitte a másik családba a testvériséget, a szeretetet és egy új minőséget is.
A kovász pedig, mint az összetartás, egybentartás jelképe, biztosította, hogy ne szakadjon el a szülői háztól végleg. Biztosak lehetünk benne, hogy eleink nem tévedtek.
Akik e sorokat olvassák és az idősebb korosztályhoz tartoznak, biztosan vissza tudnak emlékezni szüleikre, nagyszüleikre s azok viszonyára a kenyérhez.
A kenyeret nem szabad volt fedetlenül tartani, mindig letakarták. Sütés előtt keresztet „rajzoltak” fölé a levegőbe, aztán a kenyér megszegése előtt ugyanezt tették késsel a lapos oldalán. Mondják, ha egy falat kenyér leesett a földre, felvették és megcsókolták. Nem dobták ki.
Érdemes elgondolkoznunk azon, hogy mi az, amire SZAKÍTunk, SZÁNunk és SZENTelünk időt mindennapi életünkben. Tapasztalatom szerint többnyire csak szakítunk, amivel sebeket is ejtünk és ráadásul csak a fizikai létben valósul meg. Ha szánunk időt valamire, akkor már a lelkiség, a szeretet, a törődés, a kézi munka is benne van, mint erő.
Ha időt szentelünk bármire, az nyújt a legtöbbet, mert akkor a testi, lelki szinthez hozzáadódik egy szellemi sík is és így születik meg valami, amivel odaadóan törődtünk, legyen az a mindennapi kenyerünk vagy egy áldomás elfogyasztására váró bor.