Ha beálltál a sorba, pár órával később garantáltan más emberként léptél ki, ebből az embermasszából. És nem azért a két-három sápadt vekni miatt, amit győzedelmesen vihettél haza, kitartásod eredményeként.
Az ember tele reményekkel érkezett, például egy kenyérbolt elé, ami a hosszú sor láttán rögtön el is illant belőled, mert be kellett lásd: innen nem fogsz egyhamar szabadulni. Hacsak nem akarsz kenyér nélkül hazatérni, de azt meg nem lehet. Otthon azt nem fogadták el magyarázatként, hogy hosszú volt a sor. A kenyér kellett, bármi áron, a sorállás nem volt kibúvó. Talán még ki is nevettek volna, ha ezzel takarózol: eljöttem, mert nagy volt a sor.
Beálltál hát a sorba, amelynek attól a pillanattól kezdve te is tevékeny, lépegető tagja, része lettél. Lassan araszoltál előre a sokszáz ember egyikeként. Ti alkottátok a sort, mert a sorhoz, a sorban álláshoz sok ember kell, akik mind egyet akarnak, valami közös cél és erőfeszítés hajtja őket előre, vagy tartja őket türelmes mozdulatlanságban, míg végre megmozdulhatnak. Együtt, egységesen, hatalmas lépegető masszát alkotva.
Így haladtunk hát a mennyország kapuja felé, ami ez esetben a pékség ablaka volt, mögötte pedig az élet kenyere. A pusztában vándorlók mannája. De addig még irdatlanul hosszú volt a sor. Addig még állni kellett, toporogni, türelemmel lenni, várni a szent beteljesedésre, várni, hogy egyszer csak te is odaérsz a téged váró veknik elé, és megilletődötten te is kérhetsz néhányat a mogorva eladónőtől.
Hogy voltál képes mindezt kibírni, végigvárni birkatürelemmel? Úgy, hogy ebbe születtél, ebbe nőttél bele, így szocializálódtál. Bármerre jártál, napi szinten sorokkal találkoztál és nem egybe te is beálltál, ha kenyér, tej, hús vagy narancs kellett. Márpedig kellett.
A sorban állás művelete kicsit olyan volt, mint valami békés meditáció, elmélkedés az élet dolgairól. Magadban vagy a körülötted állókkal társalogva. Igen, itt csupa békés ember álldogált, várva, hogy órák alatt végiglépegesse végtelen birkatürelemmel az előtte lévő néhány tíz- vagy százméteres távot és eljusson az élet kenyere birtoklásához. Persze nyilvánvalóan senki sem volt elégedett, de a nyolcvanas években mindenki tudta meddig mehet el a kritikával, mennyire lehet elégedetlen. Mert, aki túlzásba vitte, az hamar a soron kívül találta magát.
Ezért aztán a sorban rendszerint csak kicsit elégedetlen emberek álltak, akik úgy töltötték az idejüket, hogy beszélgettek. Idő volt rá bőven. Számos kedélyes párbeszéd fültanúja voltam a sorban állva. Hallgatóztunk, figyeltük a környéket és közben lopva előre nézegettünk, vajon mikor érünk oda a bűvös ablakhoz?
Általában 2-3 órákat álldogáltunk a pékség előtt. Szintén sokat álltunk még sorba a kisméretű gázpalackok feltöltésénél. Itt is hosszú órákat kellett várni. A gáztelepről kijött egy autó, amit megpakoltak a kliensek buteliáival. Aztán bevitték, megtöltötték, kihozták, szétosztották és egy újabb adagot vittek feltöltésre.
Közben gyorsan teltek az órák. Az autó közvetlen közelében felborult az addigi példás rend, az utolsó métereken már az ösztönök diktáltak. Aki nem volt elég erős és nem védte két kézzel, könyökkel, hangos szóval az érdekeit, az egyre csak távolodott a hullámzó tömegben a bűvös autótól.
A sorban állás olyan természetes volt, mint ma a wifi-kód. Az ember vagy cseverészett, meg persze hellyel-közzel elégedetlenkedett. Nem példálóztunk más országokkal, nem mondtuk, hogy bezzeg németbe vagy olaszba nem így mennek a dolgok, hiszen nem ismertük mi van a szögedrótokon túl, nem volt mihez mérni, mivel összehasonlítani a mi sorban állós életünket. Ezért úgy fogadtuk el, ahogy van.
Aztán, ha már kézben volt a zsákmány, beálltunk egy újabb sorba, például a buszra várók tömegébe, majd később, mikor nagyobbak lettünk, már stoppoltunk is. A sorban állást gyakorló társadalomnak az idő cseppet sem volt drága, abból rengeteg volt mindenkinek. Sőt, igazi időmilliomosok voltunk. Így hát az élet elfogadott része volt, hogy időnként egy-egy végtelennek tetsző sor alkotó elemei vagyunk. Kicsi összetevői, akik figyelnek és hallgatóznak, és beszélgetnek. Szorongatják a kenyérnek hozott elnyűtt raffia szatyrot és a rongyossá gyűrt, koszos bankókat.
Bár megadó egyhangúsággal tűrtük a sorsunkat, de azért mindig boldog felszabadultsággal álltunk ki a sorból, amikor végre odaértünk az ablak elé. A lassú időbe gond nélkül belefért ez a két-három órányi sorban állás. Talán nem is időveszteségként fogtuk fel, inkább nyereségként, amikor a frissen sütött kenyérrel, mint valami értékes zsákmánnyal hazatértünk. A sorban állás olyasmi volt, mint a fogmosás. A napi rutin része.
A világ megváltozott és benne mi is. Már nincs időnk, türelmünk akár csak tíz perceket sorban állni, akkor már inkább megyünk tovább. Néha eszünkbe jutnak a nyolcvanas évek, amikor időmilliomosok voltunk, volt időnk, és mindehhez idegünk, hogy sorban álljunk, beszélgessünk, hallgatózzunk, elmélkedjünk, egy lassan áramló, nagyobbacska tömeg részeként.
Fábián Tibor