Székelyudvarhelyen a piac melletti egyik ruhásüzletben vásároltunk feleségemmel a kora ősz valamelyik napján. A feleségem éppen az áruval kapcsolatos tudnivalókról cseverészett az eladóval, én pedig szótlanul próbáltam odafigyelni, hogy tanuljak valamit, mert az ilyesmiben sokkal rátermettebbek a nők és mert megöregedtem, de a pizsamáról például csak annyit tudok, hogy este felveszik, és reggel levetik!
Egy hatvanas éveinek valamelyikében járó nő lépett be az üzletbe, egyenesen felénk tartott, köszönt és a kezében lévő gyapjúfonalból kötött zoknit kínálta, halk, szerény hangon eladásra. Korához méltón ápolt külsejűnek látszott, arca és termete az egykori bájos, nőies jellemét őrizte. Viselete nem volt kirívó, de választékos és rendezett igen. Arcán egyáltalán nem vagy csak kevés festék látszott és őszbe hajló frizuráját mintha valami modern „hair stylist” készítette volna. Nem látszott ráncosnak sem, habár félreértelmezhetetlenül hordozta az öregedés jeleit, ráadásul az egész lényéről lerítt a kedvesség, jóság és intelligencia!
Lehetett valamikor tanárnő, irodai alkalmazott, cérnagyári munkás, varrónő. Lehetett most kevés nyugdíjú és egyedüli, aki miután költségeit kiegyenlíti – mert az a legelső -, nem marad pénze egyébre, tengernyi másra! Esetleg beteges férjét, anyját, apját gondozza, kiknek a gyógyszereik ára hatalmas összegekre rúgnak! De munkanélküli gyermekeit is tarthatja vékony nyugdíjából vagy akár nála felejtett unokáit! Hiszen annyi baj sújthatja különösen az idősebb réteget manapság, hogy azt elképzelni sem lehet!
– Parancsolnak gyapjú kötött zoknit? Olcsón adom! – majd hozzátette – hat lej egy pár.
Megvillant az agyamban, hogy ennyi pénzért nem vásárolhatsz egy vajat, de két olcsó kenyeret igen és két liter házi tejet is az automatából. Továbbá tíz deka párizsit, esetleg szalámit is ugyanennyit. Egy kiló paradicsomnak és paradicsompaprikának is ennyi az ára!
Akkor pillanatnyilag is éreztem és a feleségem is később tudatosította bennem, hogy egy pár hasonló gyapjú zoknit legkevesebb egy nap alatt lehet kézzel megkötni. Ha kiszámítjuk a gyapjúfonal beszerzési árát, ez esetben még irreálisabb, mondhatni felháborítóbb a hölgy munkadíja!
Csakhogy úgy látszott a környezetét még ekkora áldozathozatallal sem hatotta meg, mivel úgy az üzlet elárusítója, mint a feleségem és még a boltban nézelődő két személy is közömbösen visszautasították a kínálatot.
Látszólag rezzenéstelen arccal vette tudomásul sikertelenségét és indult a kijárat fele. Talán nem először volt része ilyen elutasításokban, mert ha kedvezőtlen volt is számára, de már lelkileg megedződött és egyúttal ösztönzően hathatott konok kitartásához!
Akkor abban a pillanatban éreztem, hogy nekem is bele kell szólnom az életnek eme igazságtalan jelenetébe, mert ha nem teszem meg, csak gyarapítani fogja a lelkemben nehezékként szaporodó megoldatlan ügyeimet!
– Elnézést, hölgyem! – szóltam utána, – mennyit is mondott az árral kapcsolatosan?
Megfordult, odajött hozzám és elővette táskájából az áruját.
– Hat lej párja! – mondta tömören és rám nézett szomorú, kék szemeivel.
Utánanyúltam, meglógattam és mélyen belenéztem bordás mintázatába. Talán százméternyi gyapjúfonál (csak úgy saccoltam) és ki tudja hány ezernyi csomó, melyeket mind ápolt kezek megszámlálhatatlan mozdulatai hoztak létre és adtak neki zokniformát hosszú órák alatt!
– Megveszem! – mondtam ki a szót, melyet már az első pillanatban ki akartam mondani.
– Ha két párat vásárol, öt lejért adom, tehát tíz lejért két pár zoknit!
– Rendben, hölgyem! – mondtam, előkotorásztam pénztárcámból tizenöt lejt és odanyújtottam.
– Uram! – szólt rám figyelmeztetőem. – Azt hiszem ön nem értett meg, a két pár zokni ára tíz lej!
– Hagyja, maradjon csak magánál, még ez is kevés munkájához viszonyítva!
– Elnézést, uram, de alamizsnát nem szoktam elfogadni, csak a kialkudott méltányos árat.
Kedves önérzetességgel mondta mindezt túlzás nélkül és visszanyújtotta az ötlejest.
– Ugyan már, hol van itt a méltányosság? Tíz lej két pár kézzel kötött gyapjú zokniért? – ezt csak gondoltam nem mondtam ki, de lelkileg megzavart a dolog, úgy érezvén magam, mintha én csaptam volna be a kedves hölgyet.
A vásárra közben felfigyeltek a bennlévők és felénk összpontosítottak. A feleségem meg is jegyezte:
– Ne haragudjon, kedves hölgyem, de én ennyi pénzért kezembe sem venném a fonalat, nemhogy kikössek két pár zoknit!
Ezzel mindenki egyet is értett a zoknis hölgy kivételével, aki nem nyilvánított erről véleményt csupán a feleségem kijelentésére felelt:
– Tudom, hogy nem venné a kezébe, úgy ahogy sokan mások nem addig – tette még hozzá, – amíg nem kényszerülnének rá!
Mosolyogva köszönt el tőlünk, nem kényszermosollyal, hanem egy átszellemült szent mosolyával.
Nyilvánvaló, hogy ezeket az apró méltánytalanságokat a hamis társadalmi berendezkedések okozzák, csakhogy mi is, egyenként, személyenként kihasználjuk a nálunknál kiszolgáltatottabbakat azzal, hogy nem értékeljük egymás munkáját legalább annyira, mint a sajátunkét!
Sebők Mihály