Hírek a kerítés túloldaláról, avagy... öntsünk végre tiszta vizet a pohárba!
Minden egy iskolai vezetőtanács ülésen kezdődött, amikor kiderült, Barótra készítik az oltszemi gyermekeket, a Mikó-kastély lakóit.
A jelenlévők nagy többsége, szülők és pedagógusok, megkérdezték a városgazdát, fel van-e készülve a város ennek a döntésnek (amit az érintettek bevonása nélkül hoztak) a következményeire, hisz azoknak a gyerekeknek nemcsak lakhatást kell biztosítani, hanem megélhetést és élhetőbb körülményeket. Jogos volt a kérdés, tapasztalva hátrányos helyzetű kisvárosunkban uralkodó stagnáló állapotokat.
A polgármester válasza az volt, hozzanak 1500 aláírást és lehet tárgyalni. Talán soha nem indul el a lavina, ha ő nem adja az ötletet.
Ekkor született meg a petíció, amely világosan megfogalmazza: az aláírók azt kérik, vegyék figyelembe a véleményüket. Azt kérik, az érintett döntéshozók találjanak olyan megoldást, ami ezeknek a gyerekeknek megfelelő fejlődési lehetőséget biztosít egy olyan fejlettebb, nagyobb létszámú közegben, amely számára nem jelent megterhelést.
És beindult a gépezet... Az illetékesek inkompetens pedagógustársaságot, érzéketlen szülőket, gyermekellenes settenkedőket kiáltottak, a média (hol valaki szócsöveként, hol személyes hangvételű írásként ) csak szította a tüzet. Felkavarták az indulatokat. Az iskolaépületben összehívott tanácskozás, melyen megjelent egy megyei küldöttség is (megyei tanács, megyei tanfelügyelőség, gyermek jogvédelem), valamint a polgármester és a tanácsosok egy része, nem volt építő jellegű, nem adott választ a kérdésekre. Személyes támadások, bűnbak keresés következett.
A „politikusok” politikai hátteret, provokátorokat kerestek és találtak, komoly bűnügyi felderítésbe fogtak. Szociális hálóba dobták az embereket, láthatatlan összefüggéseket kerestek. S közben tovább folyt a lázítás...
Sikerült elültetni a gyanút bizonyos réteg fülébe, szívébe, azokéba, akiket előretolt helyőrségként nyomtak maguk előtt, akiket nem védhetnek meg saját szüleik. Azokéba, akik sajátjaikként nevelik ezeket a gyermekeket és minden nap egy küzdelem, s talán minden este egy nyertes csata után ér véget.
Érzelgős, kampányízű szlogenek mögé bújva, erkölcsi kötelességről prédikálva, megdöbbentő arroganciával folyik tovább a kutatás, de nem a megoldást keresve.
Nem látják a nyilvánvalót: egyetlen kapocs tartja össze az 1674 embert (akik mára talán megfogyatkoztak, kicserélődtek vagy megsokasodtak), akik nem adják fel a harcot. És tévedés ne essék, nem az oltszemi gyermekek ellen harcolnak, nem a már itt működő családi ház lakói ellen (bár voltak konfliktusok, de békés megoldást találtak rá)... ők már a mieink és hisszük, hogy vannak és lesznek köztük olyanok, akikre rábízhatnánk a történtek után a gyermekeinket és nem bántanák, sőt megvédenék őket.
A megyei tanácselnök egyik kedvenc filmje A keresztapa. Akkor a mi képviselőink biztosan A feláldozhatókra szavaztak. Hogy erre mikor jött rá a gyenge értelmi képességű szülő? Amikor valamelyikük véletlenül rábukkant az oltszemi Mikó-kastély területén szervezendő nagyméretű bulit reklámozó plakátra!
De a puzzle többi darabja is előkerült... A Petőfi utcai iskolaépület felszabadítása, az ott tanulók kilakoltatásának híre is felröppent, amit természetesen cáfol az elöljárónk. Megszólaltak vezényszóra (vagy anélkül) a politikai lojalitásukat bizonyító gyermektelen anyák, bégetőknek titulálva azokat, akik átlátnak a szitán, akik végre kivették a fejüket a homokból!
Akik rájöttek, de valahol legbelül mindig is tudták, szó sincs itt a gyermekekről, soha nem ők voltak a fontosak, nem nekik keresték a megfelelő helyet, ahol megbecsült közösséggé kovácsolódhatnak, hanem kiüresíteni akarták a kastélyt, felszabadítani a területet, megszabadulni tőlük, az állami intézmények feloszlatásának égisze alatt. Talán jót akartak a döntéshozók a legelején, hogy tesznek valami korrekt dolgot, erkölcsi kötelességet teljesítenek, de azt akarom hinni, akkor még nem számoltak a következményekkel és aztán belegabalyodtak a matematikába.
26 gyermek mellett lesz 16 munkahely, csak fel kell nőni ahhoz! Addig is hozzák máshonnan a munkaerőt! Viszlát szakképzett, lelkiismeretes saját fiataljaink, akik idegenben kell megélhetést keressetek! Pedig nagy szükség van rájuk (én csak tudom: Angliába kényszerült csodálatos lelkű szakember segít az itthoniak mellett, a tengeren túlról, hogy a legjobbat és a legtöbbet nyújthassam a speciális nevelésű tanítványommal dolgozva)!
Eközben a harc tovább tart és jogos. Miközben a nagyok kisemberek kis tragédiájában turkálnak, azt keresve kit, mivel hallgattathatnak el, az „érzéketlen” szülő csak leheletfinom részvétet vár, nyitott szemekkel járó illetékest, aki belátja, másként is lehetett volna.
Aki időnként benéz a sáros iskolaudvaron dagasztó porontyokra, aki leül és tárgyal a szűk keretek közé szorított igazgatóval, megkérdezi miben segíthet és segít. Aki észreveszi, hogy a szülő, ha háborog is, viszi a meszet és veszi a meszelőt, osztálytermet fest, ajtózárat javít. Aki büszke a világraszóló sikereket elért diákokra és pedagógusaira. Aki megtapsolja azokat a gyerekeket az első sorból, akik Barót hírnevét öregbítik, aki látja, miként kínlódnak a gyengébbek, de velük együtt örül minden apró sikernek. Aki benéz néha a családi házba, a Laura házba és kezet fog az ott dolgozókkal, aki elismeri, hogy kevés anyagival , de csodákra képesek. Isten hozta Önt, tisztelt illetékes Hollandiában, még akkor is, ha Nápolyba, vagy Firenzébe készült!
Csak ennyit akarunk: hogy se a gyermekeinkből, se az oltszemi árvákból ne legyenek ütésre keményedő, szívtelen, haszonleső politikusok, akik egyéni és politikai érdekeikért harcolva , de érzelgős szlogenek mögé bújva dolgoznak, hanem nyitott lelkű, pozitív erkölcsi értékekre érzékeny emberekké váljanak! Mi ezért harcolunk és inkább leszünk bégető bárányok ítéletnapkor, mint számkivetett kecskék!
Tisztelettel Kovács I. Éva , a kerítés túlsó oldaláról