Adventi csendet várok. Például, amikor a korán ránk ereszkedő sötétben aprócska fények gyúlnak. Egyik a másik után. Lobognak és pislákolnak, jelzik, hogy van, létezik világosság a sötétben. Jó egy ilyen kis félhomályban leheveredni. Megpihenni, olvasgatni, átgondolni dolgokat. Adventi stációk, megállóhelyek ezek, a továbblendülés előtti erőgyűjtések, a közelmúlt, a mögöttünk hagyott év mérlegelése, a hálás emlékezés.
Belegondolunk néha, hogy manapság milyen nagy kincs a várakozás? Szinte már egyenesen fényűzés. Hiszen mindenki nyüzsög, rohan, sürög-forog, kergetőzik időpontokkal, közlekedéssel, helyszínekkel. Az élettel. Nagy kincs hát, ha adventi utamon képes vagyok csendet teremteni magamban, szűk családi környezetemben. Ilyenkor egy pillanatra odaképzelem magam a három királyok tevekaravánjához, ahogy komótosan haladnak a csillag mutatta úton. Vagy a pásztorok társaságába, akik úgy ismerik a környéket, mint a tenyerüket és hallgatag izgalommal mennek a kisded Isten tiszteletére.
Egyszóval adventi csendet várok. Amelyben egy-egy templomban, íróasztal előtt üldögélve vagy éppen a kanapén hátradőlve élvezzük a csendet. A megszólaló aprócska neszeket. A szívben ismétlődő igéket. Amikor befelé nézünk és engedjük, hogy a soros adventi stációnkon megpihenve az Ige szava elegyengesse lelkünk megfáradását. Jólesik az Úrral, az Ő szavára figyelve, vele beszélgető elmélkedéssel erőt gyűjteni. Mert hamarosan indulni kell tovább.
Az elmúlt évek európai sodrásában rájöhettünk, hogy bármennyire is olvadóban a kontinens keresztyén elkötelezettsége, és bármennyire is hangossá és békétlenné vált az életünk, a közéletünk és közbeszédünk, minderre irgalmas válaszként, a békesség kincsének igazi lehetőségeként felragyog a Krisztus. Az Ige, a templom csendje, vagy az abban megszólaló istentiszteleti hangfoszlányok.
Adventre nem csak pihenésként tekintünk. Bár a Krisztust kémlelő várakozás közben le-lecsukódik a szemünk és belealszunk a téli szürkeségbe. Advent a kezdet, a nagy lehetőség. Ráébredni arra, hogy a világ zaja közepette megtalálhatom a csendem. Lelkem csendességét. Kérdéseim válaszát. Rég óhajtott békességem. Advent a rádöbbenés. Advent a válasz. Arra, hogy mennyi fölös kérdés, kétely és aggodalom foglalja az Ige helyét az életemben. Mennyi olyan dolgot hordozok, vonszolok magamban, ami csak kényszerű, soha nem használt lom.
Az adventi várakozás felüdít, felkészít, hogy ne kikészüljek, hanem elkészüljek és ráhangolódjak az érkezőre. Hogy készen álljak beállni a sorba, királyok és pásztorok közé, ünnepi hozsannával az ajkamon és a szívemben.
Fábián Tibor