„Önök évszázadok óta itthon vannak ebben az országban, megérdemelt helyük van mind Románia jelenében, mind az európai jövőben, amelyet együtt építünk, áldozatukkal, polgári, gazdasági és kulturális hozzájárulásukkal a történelem értékes lapját jelentik, és örökségünk elválaszthatatlan részét képezik. Az idők során számos fontos személyiséget adtak Romániának a társadalmi élet minden területén, többek közt a kultúrában, az oktatásban és a tudományban” – fogalmazott tegnap Klaus Iohannis.
Mielőtt elrohannának szívgyógyszerükért, abban a hitben, hogy az államfő esti bibliaolvasás után arra ébredt, hogy értékelnie kell az erdélyi magyar közösség hozzájárulását a ma Romániának nevezett ország történelméhez, hamar elárulom, hogy ezt nem nekünk, hanem a zsidóknak mondta.
Pillanatig sem akarom elvitatni az üzenet igazságtartalmát, csak nem értem, hogy vajon hogy nem jut eszébe a román politikai vezetésnek néha arról is beszélni, hogy Erdéllyel együtt egy olyan építészeti, infrastrukturális, kulturális örökséghez jutottak, amire most ők is erősen büszkék.
Hogy nem látják be, hogy nekik is jobb lenne, ha a magyarság otthonának és igazi hazájának tekinthetné ezt az országot, amelyben nem kell minden nap megküzdeni az európai standardok által elfogadott jogokért? Hogy ezt nem segíti, hogy nem találtak más napot nemzeti ünnepüknek, mint a közelgő december 1-jét. Ezt talán még csak el is lehetne fogadni valamiféle „forradalmi felindulásnak”, hogy 1989 után hirtelen nem tudták (lehet, mi sem tudtuk), hogy merre van az előre, és most már igen kínos lenne megváltoztatni. De hogy 30 évvel a fordulat után hoznak Trianon-törvény jellegű jogszabályokat, hogy a magyarokon kívül a zsidóknak, cigányoknak, örményeknek, görögöknek mindenkinek lehet egy napja, amikor néhány formális szóval elismerik a közösség hozzájárulását az ország fejlődéséhez, egyértelműen mutatja, hogy mennyire frusztráltak, és száz év után sem tudják, hogy mihez kezdjenek az ölükbe hullott ajándékkal.
Erdély András / Székely Hírmondó