Úgy érzem, nekem is kell írnom Trianoni döntés előtti időszakról, mármint a magyarok elleni barbarizmussal kapcsolatos történésekről, mert ezeknek a gyászos dolognak a hatását „megsindették” a felmenőim egészen dédnagyapámig és visszafele s azoknak a leszármazottai között én is. Ezért veszem a bátorságot és jogot arra, hogy gondolataimat leírjam mindazoknak, akik kíváncsiak rá.
Igaz nem először teszem, mert amikor megírtam az ezzel kapcsolatos első cikkemet az Erdély.ma részére már nem is tudom annak hány éve, a hírportál „nem vállalhatta érte a felelősséget”. Részben megértettem, mert olyan világ volt abban az időben, kegyetlen és nyílt magyargyűlölő hangulat, de amúgy most se sokkal különb! Nem akarom fényezni magam, ha nem is én voltam a jégtörő, de az elsők között mindenképpen ott voltam, akik ehhez hasonló írásokat megengedtek maguknak. Azután következtek bátrabbnál bátrabb írások, hitelesek és szakemberek által írottak, és ez az, ami sokat számít, nem az, hogy ki volt az első!
Hogy a kedves olvasó jobban megértse, miért nem szeretik a „gazok”, ha gazságaikat emlegetik, elmondok egy kis, igaz történetet. Egy budapesti építőtelepen dolgoztam egy födémen, csak négyen voltunk, mind ácsok, más sehol senki csak a toronydarus olyan harminc méter magasságban tőlünk. A három társamnak nem volt se neve se nemzete, mert ilyen emberekkel vétek megbecsteleníteni egy becsületes nevet vagy nemzetet. Annyit mégis elmondok róluk, hogy az építőtelepen nem akadt egy épeszű ember, aki elfogadta volna őket munkatársnak, ezért az építésvezető rámtukmálta őket, mondván, hogy nekik is meg kell valahol keresniük az innivalójukat, igen jól írtam, az innivalójukat!
Emlékszem aznap reggel adták ki a fizetést, már nem tudom mennyi volt, de túlórákkal együtt tekintélyes összeg lehetett. A munkászubbonyom felső, külső zsebébe tettem a pénztárcát, ahol kizárólag csak a pénzt tartottam. Mivel késő ősz felé járt, és reggel hűvös volt, magamon hagytam a zubbonyt, de ahogy a nap magasabbra hágott, melegem lett, levetettem. Egy betonpillér felnyúló vasazatára aggattuk mind a négyen kabátjainkat. Ott dolgoztunk körülötte egész áldott nap, senki nem járt arra, nekünk sem kellett elmennünk, mivel a hordozható illemhely is a födémen volt.
Öt órakor, amikor lejárt a műszak, és a társaim már eltakarodtak, én is indulni készültem. A pillérről leakasztottam a kabátomat, és azonnal feltűnt, hogy nincs meg a kellő súlya, mert hiányzik belőle a pénztárca! Akkor, ott azt hittem, hogy megüt a guta, már tudtam, hogy ellopták a pénzemet, azt is tudtam, hogy ki, és azt is, hogy soha nem fogom visszaszerelni tőlük! A helyzet ijesztő volt, a fiamnak, aki a debreceni egyetemen tanult pénzre lett volna szüksége, nekem még legalább két hétig nem lesz pénzforrásom, ha rendőrt hívok lehet, hogy sokunkat kitoloncolnak az országból. Abban az időben Gyurcsányék voltak hatalmon, az ilyesmi könnyen ment!
Nagyon kellemetlen volt idegen városban pénz nélkül maradni. Rettenetes állapotban telt el egy éjszakám, másnap az építésvezetőhöz folyamodtam, aki természetesen felelősségre vonta őket, mire azok annyira megjátszották a felháborodottat, hogy ott a főnök előtt megfenyegettek és megtaszigáltak: „Vigyázzon, hogy kiket gyanúsít meg tolvajlással, mert nem vagyunk hajlandók eltűrni a rágalmakat, és ha továbbra is folytatja, azokat letaszítjuk a nyolcadik emeletről!” – fenyegettek meg miután dolgára ment a vezető. Nem annyira az életveszélyes fenyegetés ijesztett meg, hanem az az idült és mérhetetlen gonoszság, ami belőlük sütött és, hogy még azt is megtiltják, hogy a dologról egyáltalán beszéljek. Miért, tán zavarja őket a külsőség, mert belsőségükben már helyretették a dolgokat sajátos erkölcsrendszerükben?
Akkor azt mondtam nekik: „Elvettétek a pénzemet, fiúk, de nem esem kétségbe, nekem még lesz pénzem, ha a Jóisten megsegít, de ti életetekben szűkölködni fogtok!” És nekem lett igazam, de erről csak ennyit, mert most rátérek a Trianonnal kapcsolatos gondolatokra.
Nem az első világháborúról (nagy háború) és a román szerződésszegésekről szeretnék értekezni, és nem is magáról a döntésről, hanem az azt megelőző, Magyarországnak a románok általi kirablásáról kívánok néhány szót ejteni. Mivelhogy Károlyi nem akart több katonát látni és letetette a fegyvert több mint egymillió magyar kiképzett katonával és felszámoltatta a Székely Hadosztályt is, a románok ellenállást nem találva zavartalanul masíroztak be Magyarországra és megkezdték az ország szisztematikus kirablását. Itt közbe kell szúrnom, hogy Románia annyira padlón volt gazdaságilag (amúgy soha a történelem folyamán nem volt a helyzet magaslatán), hogy ha nem állt volna a győztesek oldalára, és ne rabolta volna ki Magyarországot, a Jóisten sem tudta volna megmenteni a gazdasági és politikai összeomlástól. Ha most kezdeném felsorolni a tényeket, egy olyan ember, aki laikus ebben a tekintetben el sem hinné. A korabeli vallomások szerint: „Vittek mindent, ami mozgatható, nem kíméltek sem állami, sem magántulajdont!”. Üzemeket szereltek le és szállítottak el, 1140 mozdonyt, vagonokat, búzát, italokat, cipőket, ruházatokat, de nincs értelme tovább sorolni. A felbecsülések szerint 1,5 milliárd aranykoronányi értékben raboltak össze javakat, amiket sebtében el is szállítottak. A fennmaradt angol szövetségi dokumentációk szerint 2500 hosszú vonatszerelvényt számoltak meg, amelyek elhagyták Magyarországot Románia felé a rabolt árukkal, de a végén már nem is számolták. Legyen mindenkinek elképzelése, hogy milyen nagyarányú lehetett ez a gátlástalanság, ha – háború ide vagy oda – még Románia szövetségesei is megsokallták! Nem bírom nem megemlíteni futólag a román katonaság véres atrocitásait a magyarországi civilek körében, sem a magyar Nemzeti Múzeum kirablására tett kísérletet. Az utóbbi különösen érdekes, ezért szó szerint idézek egy szemtanútól: „1919. október 15-én a Budapestet megszálló román királyi hadsereg teherautói váratlanul felsorakoztak a Magyar Nemzeti Múzeum előtt, hogy mindenféle jogalap nélkül kifosszák az ország legpatinásabb nemzeti gyűjteményét és Romániába szállítsák az épületben őrzött felbecsülhetetlen értékű relikviákat. A budapesti Szövetséges Misszió amerikai delegáltja, Harry Bandholtz vezérőrnagy szerencsére még időben értesült a román megszállók aljas tervéről. A tábornok azonnal a helyszínre sietett és egy szál lovaglóostorral a kezében, erélyes fellépésével megakadályozta a Nemzeti Múzeum kirablását.” Mára már a tábornok szobrot kapott Budapesten nemes cselekedetéért a román politikum nagy felháborodására!
Most ugorjunk egyet kedves uraim, engedelmükkel majdnem száz esztendőt, nevezetesen a két külügyminiszter bukaresti találkozójára, mely néhány napja zajlott le Szijjártó Péter magyar és Bogdan Aurescu román politikusok között. Idézem Aurescu sokatmondó kijelentését a közelgő centenáriumra utalva: „A két országnak (mármint Magyarországnak és Romániának) túl kell lépnie az eltérő történelemszemléleten…! Ehhez ki kell lépni a kölcsönös provokációk logikájából (a múlt felelevenítéséből), kölcsönös tiszteletre és bizalomra kell alapozni a kétoldalú kapcsolatokat!”. Mert hanem (és igaz, hogy ez nem mondatik ki, de benne van a sorok közötti intelem, melyet mindkét fél megért) van az uralmunk alatt másfélmillió túsz, kiken elverjük a port!
Túl kell lépni, el kell felejteni és emlegetni sem szabad, hogy elvettem az országodnak felét, a többi részét szőrén-szálán kiraboltam, mert én önérzetes nemzet vagyok, és nem tűröm az alaptalan rágalmakat! Ezt a figyelmeztetést száz év alatt legalább ezerszer megtették akár nyíltan is, ha kellett, mert másfélmillió magyar túsz felett uralkodnak egy beteg világ jóvoltából és megtehetik ahányszor szükség van rá! Csak apró bizonyíték erre, hogy Szíjjártó úr talán még haza sem ért a bukaresti egyeztetésről és máris leszavazták március 15-e hivatalos magyar ünnepé való nyilvánításának törvénytervezetét. Nem az első eset az ilyen, hogy miután a felek megegyeznek bizonyos dolgokban, rögvest azután erdélyi magyarokat sújtó törvényeket, intézkedéseket hoz a román fél. Pusztán azért, hogy „nehogy már a nyúl vigye a puskát”!
Hát itt van, kedves olvasó a hasonlat az én esetem és a trianoni diktátum előzményei között, hogy kirabolnak, de te köteles vagy jópofát vágni hozzá, tisztelned vagy kénytelen, sőt néha még megalázkodnod is azok előtt, akik szemérmetlenül megkárosítottak! Mert ők helyre tették már a dolgokat sajátos erkölcsrendszerükben, de külsőleg a makulátlanság látszatát akarják felvenni, megőrizni és erre nagyon igényesek!
Hogy is van az, hányszor kellett túllépni az eltérő történelemszemléleten? Kezdjük a Hóra, Kloska és Krizsán parasztfelkeléssel, amikor magyar városok és falvak magyar lakossága volt az áldozat. Túlléptünk rajta! Folytassuk az 1848-49-es szabadságharc idején történt magyarirtással, amikor a Habsburgok bíztatására védtelen települések védtelen magyar lakosságát gyilkolták le. Túlléptünk rajta! Amikor pedig a két világháború is megszedte a magyar áldozatait Erdélyben, az etnikai arányok már vészesen megváltoztak a románság javára és az anyaország is kirabolva üresen tátongott: azon is túlléptünk!
Csakhogy többet nincs kedvünk a túllépésre, mert félő, hogy elfogyunk és ezt az örömet nem adhatjuk meg senkinek a világon! Az írásom elején elhangzott példázatomat próbálom nemzeti szintre átültetni. Akárhányszor is leverték és kirabolták a magyart, mindannyiszor talpra bírt állni, ereje megduplázódott, anyagi javai megszaporodtak, de azok, akik vesztére törtek, mai napig nélkülöznek és létük egyre bizonytalanabb!
Ennek örvendek a legjobban és legfőképpen, ezért tisztelem és szeretem saját nemzetemet és ezért nem értek egyet Kertész Ákossal, aki kijelenti: „A magyar genetikusan alattvaló!”. Nem, Kertész Ákos úr! A magyar a legszívósabb túlélő, még ilyen súlyos veszteségek után is képes fennmaradni, s ami kizárja, hogy genetikailag hibás lenne!
A jeleni magyar kormány idevágó politikáját tartom helyesnek, amikor nemzeti összefogásban gondolkodik és az ország fejlődőképességét és jövedelmének szaporodását is fontos tényezőnek tartja. Mi sem bizonyítja jobban ennek igazát, mint a nemrégiben Klaus Iohannis féle politikai döbbenet. Mert legyünk őszinték az említett államfőnek lett volna-e bátorsága elsütni ezt a megalázó politikai támadást például Izraellel szemben? Bizony nem, mivel az erős gazdasággal, hadsereggel és nemzetközi tekintéllyel rendelkező ország, és maga mögött tudja az USA támogatását is.
Sajnos semmit nem fejlődött e tekintetben a világ. A huszonegyedik században még mindig az erősebbnek, nagyobbnak van barátja, tekintélye. A szegényt pedig elnyomják, elhagyják, még szegényebbé teszik! Trianon a magyarságot valaha ért legnagyobb veszély, de nem végveszély. Én, ahogy nemzetemet ismerem, még ez a seb is be tud gyógyulni, s akkor hamarább, ha a belső ellenség normális ellenzékké visszaalakul!
Sebők Mihály