Egy nap vége lesz ennek s akkor majd szabadon kimehetünk tiszta házainkból. Tiszta kezekkel, tiszta szívvel s talán még tisztább fejjel. S mire kimegyünk, talán hosszabb lesz hajunk, szakállunk s pár fehér hajszállal több is akad, mint eddig, de égünk majd a vágytól, hogy találkozzunk barátainkkal, rokonainkkal.
S talán kicsit suta lesz az a találkozás, talán még félni fogunk, de kevesebb lesz a pletyka, a szónak súlya lesz, nem beszélünk félre s beszédeink sokkal megfontoltabbak lesznek.
Igaz, üres zsebekkel lépünk ki az ajtón, lehet sok adóssággal, de mára mindenki megtanulta a kenyérsütés, pizzakészítés csínját-bínját s talán megtanultuk azt is, hogy ne dobjuk ki az ételt, ne pocsékoljunk s ezután próbáljunk meg mértékletesebben élni.
S mikor az utcán, boltokban, baráti körökben doktorokkal, nővérekkel, ápolókkal találkozunk, ne felejtsük el ismét és ismét megtapsolni őket. Talán most majd jobban, mint eddig. Talán jobban, mint valami egylemezes sztárpalántákat vagy kétidényes focicsemetéket. Talán a doktorok, nővérek vagy ápolók lehetnek majd az új példaképek.
Talán majd jobban meg tudjuk majd becsülni az önkéntesek munkáját, azokét, akik otthon varrják a néha életmentő maszkokat s talán majd ezek a maszkok majd értékesebbek lesznek, mint a guccsi-pulóver, amit a járvány beköszönte előtt vásároltál a Mall-ból. S többet fog érni a családtagjainkkal készült szelfi, mint a valahol Bora Bora-n készült nyaralási fotó s nem kell majd a világ másik felébe elmenni sízni vagy nyaralni – elég lesz a szülőket, nagyszülőket meglátogatni s eltölteni velük egy-egy hét értékes időt. Mert időből van a legkevesebb.
S mikor majd hazatérsz egy-egy látogatásból vagy épp a kedvenc kocsmádból s tükörbe nézel, akkor kuncogva állapítod meg: nem is áll olyan rosszul az a pár fehér hajszál.
Tókos Levente