Évek óta pusztítják a fákat Marosvásárhelyen. Mindent, kivétel nélkül. És évszakra való tekintet nélkül. Dorin Florea, a város polgármestere, már régen kijelentette, hogy a fene eszi meg, ha saját magánál magasabb fát lát, ezért vágatja a fákat, ennek tanúja voltam. Márpedig ő alacsony ember.
Hosszú évek óta küzdenek a városbeliek ez ellen, eredménytelenül. Vajon tényleg nem lesz megállás, amíg puszta beton- és acélváros nem lesz Marosvásárhelyből? Legutóbb virágzó fákat vágatott ki... Ez már bűncselekmény, amit büntetlenül művel a város vezetője. Talán szakembereknek kellene fellépniük ellene. Talán feljelentést kellene tenni az illetékes hivatalnál. De hagyni nem szabad! Addig, amíg egy fa is van a városban, küzdeni kell az elpusztításuk ellen.
És akkor álljon itt egy hársfa meséje. Ami, sajnos, városunkban immár valósággá vált.
Emberek jöttek zúgó, zakatoló, visító valamivel a kezükben és kegyetlenül belevágtak az élő húsba. Velőtrázó volt az öreg platán fájdalmas sikoltása, megremegett körülötte a világ. A hársfa nem volt öreg. Nagy volt, szép, egészséges. Büszkén állt, biztos volt benne, hogy őt nem bántják, hisz még csak most fog igazán hasznára válni a világnak. Fiatal testéből gyönyörű lombkorona nyúlt az ég felé, érezte a testében száguldó nedvek éltető erejét, egymás után pattantak ki tagjaiból a rügyek, tudatában volt, hogy hamarosan áldani fogják őt a hűs árnyékáért, illatozó virágjaiért, éltető levegőéért, amit önzetlenül ont majd az emberiségre.
Sajnálta nagyon az öreg platánt, hisz egészséges volt. Borzongva kérdezte tőle: mi történt az ágaiddal? Beteg talán, hogy le kellett vágják? A platán nyögve, kínkeservesen válaszolt: nem, dehogy. Épek, egészségesek. Nem tudom mi lelte ezeket az embereket, hogy ennyire megcsonkítottak. Rettenetesen fáj... Talán bele is halok.
A hársfa elejtett egy-két könnycseppet, és arra gondolt, hogy milyen jó, hogy ő ilyen szép, milyen jó, hogy ilyen fiatal. Ki se bírná, ha valaki bántaná akár a legkisebb ágát is. Finoman megrázta a tagjait, mintegy meggyőződve arról, hogy semmi bajuk, épek. A zúgó valami most csendesen hevert egy kicsit távolabb tőle. Hideglelősen figyelte. Az emberek, akik a szörnyet hozták, pontosan alatta ültek, egy padon. Falatoztak, beszélgettek. Nem értette mit, csak azt látta, hogy hol egyikük, hol másikuk felnéz rá. Biztosan gyönyörködnek benne. Elmélázott. Milyen sokan fognak még rácsodálkozni a szépségére. Mennyi gyerek, felnőtt pihen meg majd az árnyékában, játék vagy munka közben. Milyen jó érzés hasznosnak lenni!
Összerezzent, mikor a szörnyűséges valami ismét felvisított. Körülnézett, vajon kibe harap bele? Megdermedt attól amit látott. Feléje hozta egy nagydarab munkás. Jaj, ez ide jön, errefele! Istenem, mit akar? Nincs a környékemen már öreg fa! Nyugalom, intette magát, hisz úgysem éri el az ágaimat. Nem is nézek oda, nem akarom tudni mire készül... Erőszakkal másfelé fordította minden érzékszervét. Előbb csak nyílalt egyet a dereka. Halkan jajdult fel. Aztán üvöltve könyörögni kezdett. Ne bántsatok! Szép vagyok, fiatal, erős! Árnyékot adok nektek! Oxigént! De a szörny mind mélyebben hatolt bele. Már kiáltani sem tudott. Recsegve dőlt el, és nem hitte el, ami történt. Kivágták. Oktalanul életét vették. Legszebb korában. Nem értette. Utolsó sóhajtásával csak ennyit susogott a világba: emberek... ne engedjétek. Ne vágjatok ki minket. Elpusztultok nélkülünk...
Lakó Péterfi Tünde