Egy ifjúsági kirándulással kezdődött minden. A kilencvenes évek végén lelkészünk nagy fába vágta a fejszéjét: utazzunk el az Isztriára.
Ma már retrószámba megy a kivénhedt Ikarus, a sátorban alvás, sőt a piros útlevél is, aminek láttán minden határon félreállítottak, de mégis ez volt az az élmény, ami megalapozta legtöbbünkben az idegen tájak és kultúrák iránti érdeklődést.
Merthogy néhány évvel később már önállóan indultunk el és fedeztük fel Horvátországot. Valami különös érzés vezetett és fogadott, hiszen sok helyen visszaköszönt a közös történelem, a Monarchia virágzásának idilli korszaka. Magyar feliratok, táblák, emlékek kerültek elénk.
Ami az első és második alkalommal számunkra még idegen volt, talán még fusztráló is, az a harmadik és sokadik találkozás során már az otthonosság és a harmónia érzését jelentette, és jelenti mind a mai napig. Annyira, hogy ma már szinte letaglóz az érzés, ha egy-egy évben valamilyen okból nem jutunk el a szeretett Adriánkra. Ha nem suhanhatunk el Fiume/Rijeka magasra nőtt toronyblokkjai, az egykorvolt magyar kikötőváros mellett. Ha nem sétálhatunk önfeledten Abbázia/Opatija promenádján, a híres Ferenc József tengerparti sétányon, ha nem csodálhatjuk meg sokadjára is a tengerparti Bécs részleteit és összhatását. Ha nem indulhatunk felfedezőútra a Velence és Ravenna után a harmadik legjelentősebb Adria-vidéki bizánci műemlékvárosnak tartott Porecben és a zegzugos óvárosi utcáival velencei hangulatot árasztó Rovinjban. Merthogy már nem esik jól a nyaralás, ha a napozást, fürdést, a gondtalan időtöltést nem egészíti és teljesíti ki a műemléképületek közötti korzózás, rácsodálkozva egy-egy, addig észre nem vett épületrészletre, homlokzati díszre.
Talán fellengzősen hangzik, de így vált észrevétlenül a nyaralásaink szerves és megszokott részévé a kultúra, amiből igyekszünk nem engedni, ami hangulatosan kiegészíti egymást a laza pihenéssel és szellemi feltöltekezésben részesít. És lelkiekben, mert ahol kulturális látnivaló van, ott mindig találni egy vagy több olyan templomot, ami lebilincsel, amiben jólesik felfelé nézni, befogadni magunkba a szakralitás csodáját, majd elcsendesülő lélekkel leülni pár percre és hálát adni mindezért. Azért, hogy újra eljutottunk valahová, először vagy sokadjára, és kiszakadva a saját megszokott környezetünkből rácsodálkozhatunk valami újra.
Ezért ragaszkodunk sok év óta, hogy egy-egy olyan városba szervezzük éves pihenésünket, ahol a test, a lélek és a szellem egyaránt megtalálja a maga jóleső ellazulását, azt a szabad időt, amelyben kapkodás és hozzávetőleges tervezés nélkül, mégis felszabadult tudatossággal tudunk feltöltekezni.
Azért is értékes mindez, mert ebből olyan kevés jut egy-egy évben vagy éppen egy-egy életben is. Éppen ezért szinte már patikamérlegen porciózzuk és méricskéljük utazásainkat, és igyekszünk elraktározni minden egyes percét, illatát. Hogy később újra elővehessük; belefeledkezve és csodálkozással, keresve a pillanat csodáját.