Szokva vagyunk, hogy kettéosztjuk a világot háborús és békés területekre. Szokva vagyunk a háborús képekkel, a borzalmakkal, az erőszak látványával. Felmérések szerint 18 erőszakos cselekmény tárul elénk a médiában – nem naponta, hanem óránként!
És csodálkozunk, hogy kivész belőlünk az empátia, a türelem, az elfogadás. Már nem érint meg a más baja, lazán ropogtatjuk tovább a chipset. Magunkban talán már elkönyveltük, hogy ilyen a világ, hogy annak tucatnyi helyén állandóan szólnak a fegyverek.
Mígnem pár éve rádöbbentünk, hogy az erőszak közel jött hozzánk. Csak ide a szomszédunkba. És vele együtt a félelem. Mert amivel nem tudunk mit kezdeni, ha a saját nyakunkban, a saját életünkön lóg a céltábla.
Igaz ugyan, hogy nincs puskaropogás, de minden más igen. Nincs kiserkenő vér, csak kiserkenő kín. Minden más ugyanúgy történik, mint a háborúkban. A szavak szintjén. Ez a verbális agresszió övezi gyakorta az életünk.
Töltünk és célzunk, belépünk a hadviselő felek közé, mert attól tartunk, lehetetlen fegyvertelenül épnek maradni. Napról napra sodródunk életünk háborús övezetében, kúszunk-mászunk a közélet lövészárkaiban. Hol támadunk, hol visszavonulót fújunk.
Ha meg elfogy a puskapor, a szerekhez nyúlunk, valamihez, ami kikapcsolja egy időre a világot. Mely olyanná torzul számunkra gyakran, mintha egy elszabadult videójáték szereplői lennénk, és mi menthetetlenül bennragadtunk a képernyő túloldalán, miközben valakik kívülről nyomogatják a távirányítót...
Valami elszabadult, végzetes táncot jár. Csak a céltábla örök, tudunk-e szabadulni? Hiszen erre rendezkedett be a világ. Az életben maradásért, a felszínen maradásért igyekszünk úrrá lenni, taposni a másikon.
Tépjük, marcangoljuk az életét, abban a hitben, hogy ha eszem, leszem. Ha nem teszem, ő fal fel, ő kerekedik fölém. Mert ott vannak előttünk a példák, akiket kilőttek, rabul ejtettek, és nem maradt számukra más, mint a napi gyógyszeradag, a szer börtöne.
A napi küzdelmekben szép sorjában kilövik belőlünk a hitet, a reményt, a szeretet. Ha valaki ránk mosolyog, máris keressük benne, vajon mit rejteget. Biztos csak megjátsza magát. Biztos rejteget valamit. Nem valós a szándéka, a mosolya.
Csatazajos, céltáblás életünkben elszoktunk az őszinte megnyilvánulástól. Attól, hogy valaki nem elvenni, hanem adni akar. Céltáblás életünk végeláthatatlan csatazaj. Nincs benne a híradókban. De ott van a várótermekben, a kórházakban, otthonunkban és munkahelyünkön.
Mert mindenütt ott van. A Szétdobáló mindenre és mindenkire ráakasztja a céltáblát, és szüntelen biztat: lőnöd kell az életben maradásért.
Isten azonban mást mond, más magatartásra, más életre hív. Azt, hogy e világ fegyverei nélkül is élhetek. Hittel, türelemmel. És ez nem fegyvertelenséget vagy kiszolgáltatottságot jelent, hanem másféle, lelki fegyverzetet (Efézusi levél 6. rész, 11. vers).
Bármint mondjon a világ: ideje búcsúznom céltáblás fantomjaimtól, idegfeszítő és életnyomorító háborúmtól.
Búcsút venni a fegyverektől