Ma kellene megtaláljon minket a Názáreti. Amikor annyi hír rombolja a lelkünk. Amikor a nagyhét egy porba hulló katedrális üszkösen égő, parázsló szimbólumával kezdődik. Mintha csak azt jelezné ez a hatalmas égő felkiáltójel: vége! Véget érni látszik az európai zsidó-keresztyén civilizáció. Ami marad belőle, az már csak por és hamu, és egy jó esetben nem tiltott, hanem megtűrt kisebbség. Ami e kétezredes korszak után jön, attól az előjelek alapján ne várjunk irgalmat és megbocsátást. Építkezést és humanizmust. Templomos ájtatosságot, Istenkereső hitet.
A keresztyén ünnepek, köztük a húsvéti örömhír akkor találnak meg bennünket, akkor érnek célt, ha életünk jelenében, gondjaink között képesek hozzánk szólni. Ha úgy érzem, hogy most, 2019 tavaszán éppen nekem szól mindaz, amit a Szentírás a feltámadás ünnepéről mond.
Vagyis az ünnep akkor ér el, akkor talál meg, ha én is megtalálom benne a személyes, nekem szóló, az adott élethelyzetemmel kapcsolatos üzenetet, biztatást, útmutatást. Így lesz a húsvét ünnep, ebben az egyre személytelenebb, atomizált és értékvesztett világban. Így talál meg a szószékről hallott vagy éppen odahaza a Bibliában olvasott kijelentés.
Így lesz lelki táplálék, lehetőséget magában hordozó megállóhely, ami után megújulva indulhatok tovább a szürke hétköznapokba, a mókuskerék-világba. Lelkileg felvértezve. Ellenkező esetben csak a hosszú hétvége, a wellness-lehetőségek kedvező alkalma, az evés-ivás-mulatás marad. És múlik el nyom nélkül. Valami mítosztalanított kultúrünnep, felsejlő népszokásokkal körítve.
Pörög a világ, globális egyenszokásaink között nem könnyű a húsvétban megtalálni a lényeget. Meglátni az elfogott, megalázott Jézusban az Istent, hiszen megüresíti magát, félreteszi isteni hatalmát, és minden eddiginél emberibb lesz. Miközben az ember éppen a kínzásokkal, erőszakkal, életellenes cselekményekkel képes a leginkább kivetkőzni önmagából, emberi mivoltából.
Jézus – a születés mellett, ahol egy magatehetetlen, szüleire szoruló csecsemőt látunk – talán akkor a legemberibb, amikor nagypénteken teljesen a háttérbe szorul isteni hatalma, és emberi, mélységes nyomorúságában elszenved, elfogad mindent, ami vele történik.
A környezet rögtön vált. Megváltozik a nép viszonyulása: a gyenge isten nem isten. Az eddigi követők, a rokonszenv-tüntetők, az őt figyelő, őt hallgató, őt követő tömeg most hirtelen irgalmatlan bíróként kiált, ordít, fröcsög egységes ítéletet. Karinthynál a megismételt ítélkezésben egyenként Názáretit kiált mindenki, de a tömeg szavában ez mégis Barabbásként visszhangzik. Húsvét, az Isten elveszejtése, az Ég áldozatvállalása azt tárja elénk, bárhogy is szépítjük a dolgot: „nincs más út, csak az Isten útja”.
Ma kellene megtaláljon minket a Názáreti. Amikor annyi hír rombolja a lelkünk. Amikor a nagyhét egy porba hulló katedrális üszkösen égő, parázsló szimbólumával kezdődik. Mintha csak azt jelezné ez a hatalmas égő felkiáltójel: vége! Véget érni látszik az európai zsidó-keresztyén civilizáció. Ami marad belőle, az már csak por és hamu, és egy jó esetben nem tiltott, hanem megtűrt kisebbség. Ami e kétezredes korszak után jön, attól az előjelek alapján ne várjunk irgalmat és megbocsátást. Építkezést és humanizmust. Templomos ájtatosságot, Istenkereső hitet.
Lesütött tekintettel rohanunk életünk Via dolorosáján, észre sem vesszük tán, hogy valaki mellettünk egy kereszttel egyensúlyoz. Hogy velünk van az Isten. A technológia korában, a modern őrületben kellene eljusson hozzánk a szó, aminek súlya van. Az Ige. Isten nekünk szánt beszéde. Talán két reklám között, vagy amikor dühösen nyomkodjuk a dudát, vagy éppen bevásárlókocsival rójuk a köröket. Az a beszéd kellene ránk találjon és építsen, amely az Isten áldozatvállalásáról szól. Hogy valaki felvállalta kétezer éve a világot. És benne engem. Mennyire más, mélyebb, tisztább üzenet ez, mint ami bennünket napról-napra ér.
Jó, hogy minden év, sőt minden vasárnap magában hordozza ezt a keresztről szóló beszédet. Amely segít átgondolni mindent. Önmagamat. Lesimítani a lélek ráncait, helyretenni az elcsúszott súlypontokat, megkeresni a szem elől tévesztett utakat és célokat. Rádöbbenni, hogy az Isten beszél hozzám. Sőt, segít. Sőt, jelen van az életemben.
Húsvétkor arról szól hozzám, hogy a keresztben – mint az összeadás jelében – nem kivon, nem elvesz az életemből, hanem hozzáad valamit. Megváltó áldozatát, életem képviseletét.
Azt a szeretetet, amit ember képtelen felülmúlni, túlszeretni. Amely magához ölel és esélyt kínál. Nekem, nemzetemnek, sőt egy egész kontinensnek, amelynek, fájdalmas kimondani, de ez az igazság: egyszóval, amelynek meghalt az Isten.
Ég egy templom nagyhetünkben.
Mintha Krisztust világítaná meg, hatalmas fényeivel.
A szem elől tévesztett Istent.
(A szerző református lelkész, újságíró, publicista.)