Világ életemben úgy utáltam a vasakkal dolgozni, hogy azt leírni sem tudom. Így aztán a múlt század és a letűnt rendszer 80-as éveinek közepe táján közös megegyezésre jutottunk a lakatos- és marósszakmával: én nem kínozom tovább és ő sem bánt többé engem.
Mivel élni kellett valamiből, és a fejembe vettem, hogy a kommunista állam jólétéhez soha többé nem járulok hozzá munkámmal, elmentem tejkihordónak. Aki nem emlékezne, vagy túl fiatal még: akkoriban a tejesember házhoz szállította a tejet, csereüveg fejébe betette a helyére a teli üveget általában egy kis kapumelletti dobozba.
Lépcsőházakban könnyebb volt, ott egyből megszabadult az ember egy teli rekesz tejtől.
Nem volt könnyű, főleg télen, amikor legalább 200 üveg tejjel kellett egyensúlyozni a havas, jeges utakon.
Nehezítette a dolgot, hogy a körzetemben rengeteg meredek utca volt, így hajnal felé már olyan voltam, mint a kifacsart citrom. Mínusz 20 fokokban is csorgott rólam a veríték, néha odakentem magam, de próbáltam a helyzet magaslatán lenni. Vagyis minél kevesebb üveget eltörni…
De minden nehéz melóért van kárpótlás.
Talán két karácsonyt fogtam ki tejesemberként. Az ünnep napjaiban – helyesebben éjszakáin – tanúsítom, hogy az emberek egy fokkal jobbak lettek. Olyan időket éltünk, amikor minden apróságnak tudtunk örvendeni. A kliensek karácsonykor azzal leptek meg, hogy a tejes ládában hagytak egy csomag kekszet, egy kis csokoládét, netán egy karácsnyi díszt, vagy volt, aki beletett egy kisebb összeget. Kommunizmus ide vagy oda, a keresztény ünnep mindenki szívébe vitt egy apró lángot, amit próbált megosztani másokkal is, úgy ahogy tudott.
Talán azóta gondolom úgy, hogy az emberiség mégsem annyira elvetemült, mint ahogyan néha látni engedi…