A székelyek és a medve eddig elválaszthatatlanok voltak egymástól, sőt, a jellegzetes fej- és testformájú mackók még segítséget is nyújtottak. A bocsok műanyaggá dermedt alakjukkal fogyasztásra csábították az egyébként méznyalintásra nehezen rávehető gyermekeket. Felnőtt egyedei a székelyföldi vadászatok idején még a magyarfóbiás „Kárpátok Géniuszá”-val, Ceausescuval is elhitették, hogy nem minden secui akar az életére törni. Ebben a témában egy igazán olvasmányos szépirodalmi antológiát is össze lehetne állítani.
Ezt a korábban idilli képet az egyre szaporodó erdélyi medvetámadások erősen kikezdték. A napokban levadászott, Artúr névre hallgató óriás barnamedve kilövője öntömjénezésére használható trófeája a maradék illúzió megszüntetésére is alkalmas lehet. Ha a mesehősök is halandók, mi lesz, ha utánuk hal a mese? A székelyföldi Camelotot – jelkép nélkül – lassan benövi a burján…
Az Artúr-féle medvék és az emberekre támadó medvék közé nem teszek egyenlőségjelet. Egy medve, azaz egy állat kimúlásával végképp nem összehasonlítható egy ember állat okozta halála. Igen, vannak gyilkosnak nevezhető medvék vagy más állatok is.
Artúrnak szerencséje volt, termete és ereje miatt neki még jutott életéhez szükséges erdő-rész és élelem-adag. Az erdők hiánya miatti özönvízszerű székelyföldi áradásban sokan lelték halálukat. Ha már a medvetámadásokban elhunytak kilétének számon tartását hiányolják, megkérdezem, a sárlavinás árvizekben életüket vesztettek nevei hol olvashatóak?
Az erdőírtásért felelős polgár és az Artúrt kilövő herceg közös vonása: a mérhetetlen mohóság és kapzsiság. Ez az alapvető oka, hogy az embereket és házaikat elvitte a vízlavina, a medvéknek pedig nincs otthont nyújtó területe és élelme. Igaz, egyszerűbb az állatokat kilőni, mint erdő- és vadgazdálkodással foglalkozni. Ellenségképet pedig a medvékből is ki lehet alakítani, ahogyan eddig az ottani emberekkel tették.
Ennek a történetnek nemcsak az alfahím a vesztese, hanem egész élőkörnyezete, így az ottani emberek is. Talán voltak olyanok, akik gyönyörködtek benne, ha a valóságban vagy fényképen megláthatták, talán voltak olyanok, akiket büszkévé tett a tudat, hogy Székelyföldnek egy – nem elítélendő embertámadásért –, hanem önnön tulajdonságaiért elhíresült barnamedvéje van. Ez a lehetőség is köddé vált, amit nem hét, hanem hétszázezer euró sem pótolhat. Mégiscsak van, amit nem lehet pénzen megvenni. Az életet. Kilövője komfortérzetének egy halott állat tetemére volt szüksége, amivel büszkélkedhet. A medve fényképét nézegetve érezni az erőt, az izmok játékát, a bumfordi állat kecsességét, simogatni való szépségét. Ezeket már nem tudja visszaadni a világ legügyesebb konzerválómestere sem.
Néhány Artúrra hajazó bocsot a jövőre nézve érdemes lenne megtartani, akkor is lesznek majd rövidlátó hercegek, akik azt hiszik, puskájuk távcsöve nagyította fel a kilövési engedélyt kapott nyeszlett jószágot. Magamban felidézem a Bánk bánból Tiborc panaszát. „…lesújtunk / Egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek.” Az operett országából származó herceget ez a barbár eljárás nem fenyegetheti. Neki a vélhetően megállapítandó büntetésre is telleni fog. Remélhetőleg bankon keresztül fogják átutaltatni vele a kirótt összeget, mert olyan fémpénze lehet, aminek megcsillanásától még hozzáértő vadászkísérőiben is beállt egy pillanatnyi farkasvakság, mely nem tette lehetővé egy nőstény és egy alfa hím medve megkülönböztetését.
A csubukról a jövő főrangú vadászai sem fognak elfeledkezni. Gondolom, az sem jutott sok ember eszébe, hogy ezt a tisztes keresetet szétossza a medvetámadások áldozatai és családtagjai között. A vadászat sem veszélytelen, ügyelni kell, még az is előfordulhat, hogy a címerében 11 ágú koronával rendelkező herceget – mohó kapzsiságában – valaki kapitális vadnak véli és kilövi.
Akták