Még egyetemista koromban is csak történelem szakosokat ismertem. Többnyire kedves, jópofa-belevaló fiúk-lányok voltak, másik szakjuk mellett, légyen az magyar vagy angol vagy orosz vagy bármi más, a történelemhez – ahhoz, amit és ahogyan én akkor annak gondoltam-hittem – nem sok közük volt. A történelem hivatásos művelőiről, az úgynevezett történészekről pedig, a Fennvaló ne vegye bűnömül, lesújtó véleményem volt. A leprásoknak kijáró, félig ösztönös idegenkedés és a vad, ifjonti hévtől fűtött utálat keveredett hozzájuk fűződő érzelmi viszonyom legbelsejében – a kiindulópont, egyben a végső indok persze egyértelmű volt: az elképesztő intenzitású, enyhén szólva feltűnő, hamis álszentségében ordító, eszelős és megveszekedett hazudozás, ami történelem, történelemtanítás címén folyt. És ami a historikusi ténykedést úgy 95 százalékban a szovjet hódoltság idején jellemezte és jellemezhette . Mindaz, amiket műveltek nemzetünk és hazánk történetével, a kezdetektől 56-tal bezárólag.
A lapokban itt-ott történészként aposztrofált cikkírók dolgozatai gyakran még az újságírókénál is intenzívebben voltak az egyedül üdvözítő tant üdvözülten és fennen dicsőítő, egyfolytában Marxot és Lenint öklendező elmeművek. Tökéletesen illettek a már érettségi tájékán kialakult és az egyetemi évek alatt csak tovább erősödő-körvonalazódó képbe.
Amikor alig harminc-egynéhány esztendős fővel átéltem a rendszerváltásnak nevezett, több mint sajátságos folyamat éveit, különösebben az sem hatott meg, hogy – előbb az MDF-ben, azután az ország legfelsőbb vezetésében a miniszterelnök és a parlament elnökének személyében – történészek jutottak vezető szerephez. Egyedül az módosított a helyzeten, hogy már az illegalitásban megismert-megszeretett harcostársam, Raffay Ernő is közéjük tartozott. De Ernő Erdéllyel foglalkozott, magányos volt, mint az őrtorony és biza elég hamar elkönyveltetett a szabályt erősítő nagy kivételek kategóriájában az ormosmáriák és ránkigyörgyök konkoly-mezején árválkodó búzaszálnak, hiszen tudvalevően az is előfordul olykor, nagy néha közöttük.
Azután – negyven alig múltam – már itt a fővárosban történt valami. Magas, jóvágású, enyhén középkorú férfiú tért be – a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt az utcáról – a Világszövetség Corvin téri szerkesztőségébe. Hornyik Miklós főszerkesztőnk hosszan elbeszélgetett vele – és egy-két hét múlva már olyan írást olvashattam tőle kenyéradó lapom hasábjain, hogy hirtelen nem is tudtam: tátva maradjon-e szám vagy lelkesült örömömben földhöz vágjam nemlétező kalpagomat, felrikkantván: hát vannak ilyen figurák még ezen a bolygón, hej, uramisten, vivát!
Az iromány komor fenségű, horrorisztikus mivoltában is igéző szépségű alkotás volt: az 1848-49-ben Erdélyben a románok által elkövetett magyarirtások ismertetését tartalmazta, sok-sok dokumentummal, hol lírai, hol rendkívüli fegyelmezettségről tanúskodó, de sohasem óvatoskodó kommentárral. Feledhetetlen: Éj anyánk látogatása Erdélyben, ez volt a címe.
A magas, jóvágású elkövető rövidesen mindennapos vendég lett a szerkesztőségben, ilyen-olyan összejöveteleken, rendezvényeken, együtt voltunk a Balatonon és különböző pinceborozókban, lapbemutatókon és konferenciákon – és minél többet beszélgettem a felvidéki származású Tamáska Péterrel, annál inkább meg kellett erősödjek a felismerésben: a Történész – az igazi, a nagybetűs – érkezett meg véle és általa látókörömbe, de ami az igazán fontos: ebbe a keservesen szépséges magyar világba is.
Az egykori kézilabdás, ez a sármos küllemű, sajátságosan férfias mosollyal lassan, megfontoltan beszélni kezdő, kassai gyökerekkel rendelkező harcostárs elképesztően olvasott-tájékozott, véleményalkotásában egy roppant koherens eszmekör, egy, szívünk legmélyéből táplálkozó, megrendítő hűségű nemzeti elkötelezettség ragyogó képességű szószólója volt. Így volt Történész, akit érdekelt a kommunizmus szovjetunióbeli világa és a szörnyeteg-féregnyúlvány NDK létezése, az elszakított területek magyarságának hősies reménytelenséggel folyó küzdelme és az Antall-kormány egész ténykedésének valódi, elfogulatlan értékelése egyaránt. Politikus volt és tudós, író – esszéista és kutató – igazi Haver és kőszikla-szilárdságú Vitéz, egy személyben.
Idővel Péter úgy vált az életem – az életünk – szerves tartozékává, mint az iratainkat tartalmazó tárca a táskánkban vagy a konyhaasztalhoz használatos, kedvelt terítő: olykor egyáltalán nem jutott eszünkbe, de időről-időre – sűrűn – rá kellett eszmélni, hogy nemcsak nélkülözhetetlen, de pontosan úgy és annyira van rá szükségünk, amennyire önnön létezésünk visszaigazolását jelenti, ha elővesszük bármelyiket.
Természetes volt, hogy a Világszövetség szerkesztőségének megszűnése után Tamáska Péter – Fekete Gyula bátyánk Gyuszi fiával, továbbá Raffay Ernővel, a kárpátaljai rádiós Debreceni Misivel és az erdélyi Czegő Zolival vagy éppen e sorok írójával együtt – ott van a Horn-érában az egyik legnagyobb menedéket jelentő Nyugati Magyarság szerkesztőségében, a Kanadából hazatelepült, tündér-főszerkesztő, áldott emlékű Miklóssi Pista környezetében. Ugyanígy, hogy állandó szerzője lett a nemzetivé vált Magyar Hírlapnak és a 2009 óta létező Trianoni Szemlének – és hogy a Fény utcai piac borkóstolói éppúgy szeretik-tisztelik-hiányolják, mint a szerkesztőségi emberek, hogy könyvei valóságos csemegéknek számítottak – a kádári börtönöket bemutatóktól a legváltozatosabb történelmi izgalmakat kínáló későbbiekig. Utóbbiak közül az egyikből egy írás ugyanúgy említést kíván, mint a Világszövetség hasábjain frenetikus élményt okozó Éj anyánk látogatása Erdélyben.
Egy gól világtörténelmet ír – ezzel a címmel Péter az 1954-es, számunkra oly szomorúan végződő világbajnoki futballdöntőn mindent véglegesítő harmadik nyugatnémet gól – Rahn találata – kapcsán a második világháborús vereséget követő német nyomorúság legeslegelső reménysugarának villanását elemzi – olyan páratlan eredetiséggel és empátiával, olyan ismeretlen összefüggések láttatásával és olyan meghökkentő igazságú következtetések kimondásával, hogy ugyanúgy a szánkat táthatjuk és lelkesülten képzeletbeli kalapokat dobálhatunk, mint sok évvel korábban, ama Világszövetség-béli írást olvasva.
Mostanában arról szólnak a hírek, hogy Tamáska Péter 79 éves korában állítólag eltávozott ebből a földi árnyékvilágból, de én ezt nem hiszem. (Különben is, annyi marhaságot hordanak össze manapság, a fake news-dömping tudvalevően a tetőfokán dühöng.) A Történész nem távozhat. Hiszen ez az emberfajta éppenhogy Vele érkezett meg a magyar vidékekre, Véle és Általa honosodott meg újra Szekfű és Hóman után ismét, s már itt vannak az utódok, Borvendég Zsuzsitól Babucs Zoliig, Kovács Emőkétől Bognár Zalánig, Szekér Nóritól Köő Artúrig, Nagymihály Zolitól Hajagos Csabáig és tovább. A csapat felállt – hogy a fenébe távozhatna a kapitány?
Az érkezés a legnagyobb emberi élmények egyike. Pályaudvar, várakozás, jóleső izgalom, boldog beteljesülés. A hiány betöltése. Mindez együtt és még oly sok minden. Tamáska Péter maga jelentette az Érkezést egy megváltozott, érkeztével (is) éppen változni kezdő világban. Ezért nem lehet eléggé hálásnak és meghatódottnak lenni. Köszönjük, Péterkém.
Akták