Édesanyám nyolcvanhat esztendős, egészsége már rég megromlott, ezért napjainak nagy részét ágyban tölti. Betegségeinek mindenikét már fel sem tudná sorolni, nem is sorolja, mert nem panaszkodik szegény. Türelmes, csak azt nem tűri, ha írok róla, de azért leírom ezt a pár gondolatot, mivel ezzel nem ártok neki és a valószínűsége is kevés annak, hogy elolvassa.
Minden reggel meglátogatom úgy kilenc óra után, gyakran van, hogy ágyban találom, mivel belefáradt már reggeli teendőibe. Alig dudorodik a takaró sovány teste fölött, sápadt beesett arcáról a cukorbetegség, és kitudja még hány többi lehervasztotta a mosolyt. De lágy, ártatlan tekintetében van valami angyaliság, amely már lélekbemaró. Csak egy tisztalelkű önfeláldozó anya tud ilyen érzelemkeltően nézni, hogy könnybe lábadjanak tőle a szemeid.
– Szia, anyu, hogy vagy? – kissé sután hangzik a kérdés, de valamivel el kell kezdeni a beszédet.
És beszélek neki, szinte mindenről, ami eszembe jut, de legtöbbször a múltra kanyarodom vissza annak ellenére, hogy olykor szelíden rám szól:
– Hagyd a múltat, mert több benne a keserű, mint az édes!
Amikor elbúcsúzom, mindig megígérem:
– Majd délután jövök.
– Te nem fogsz jönni.
– Miért ne jönnék?
– Mert elfelejted!
Szinte mindig igaza van, a délutáni látogatás gyakran kimarad. Édesanyám soha nem beszél a halálról, pedig ott leskelődik valahol az ablak alatt és ő ezt tudja, mert reggelente háromszor pihen meg, míg beveti az ágyát! Gondolataiba nem látni bele, de biztos, hogy a tudattal él. Én azt onnan következtetem, mert néha közvetett úton, ugyan, de megérinti a vég fogalmát, mint például a következő tőle hallott mesével is:
Élt egyszer valahol egy szegény öregasszony egymagában, de már alig élt, mert az is olyan volt, mint én, öreg és kevés egészségű. Ez a szegény öregasszony rőzsét hordott az erdőből a hátán a szomszédjainak és abból a sovány keresetből tartotta fent magát. Történt egyszer, hogy miután meggyűjtötte és kötegben összekötötte a rőzsét, nem bírta a hátára emelni azt. Nem is a rőzse volt annyira nehéz, hanem a szegényasszony öreg és erőtlen. Próbálta egyszer, próbálta kétszer, de mindannyiszor visszaejtette a földre. Elkeseredésében melléje roskadt és elsírta magát:
– Istenem, Istenem, könyörülj meg rajtam tehetetlen, idős asszonyon, gyere, kérlek értem és szólíts el az élők sorából!
– Itt vagyok, eljöttem, mit is kívánsz te tőlem? – szólalt meg mellette váratlanul az Isten.
Meglepődött az anyóka, mert azért nem gondolta volna, hogy ilyen hirtelen szaván fogják, és mert amikor már végre csak karnyújtásnyira volt tőle a megváltás mégsem akart megválni a földi élettől. De volt lélekjelenléte egy gyors szemléletváltásra és ekképpen szólt:
– Milyen jó, hogy eljöttél és itt vagy, Uram, kérlek, segítsd fel vállamra ezt a hát rőzsét, hogy hazavihessem és megkaphassam érte a járandóságomat.
El lehet gondolkodni ezen a mesén, már az első pillanatban felötlik bennünk a néninek az a gyors fordulatot eredményező helyzetkezelése, ami végül is egy túlzott szerénységbe torkollik! Mert kérhetett volna az Istentől öregség nélküli fiatalságot, halál nélküli életet, rőzsehegyeket saját udvarára, pénzt, kincset, bármit.
Ehelyett ő csupán annyit kért, hogy hátára segítse rőzséjét, hogy tovább gürcölhesse életét itt a földön, melyhez még öregen és betegen is ragaszkodik!
Így van ez, megtaláljuk ebben a rövid mesében, édesanyám meséjében az élet szeretetét, az ahhoz való ragaszkodást, amit reményeink és céljaink táplálnak!
Ha kilátástalanul is alakulnak olykor dolgaink, de ha akad valaki, aki csupán abban segít, hogy hátunkra vehessük rőzsekötegünket, akkor már szebb lesz a világ is körülöttünk és a teher is könnyebbé lesz hátunkon!
Sebők Mihály