Éppen a népszavazást megelőző kampányfinisben jártam budapesti gyakorlaton egy nagyváradi sajtóiskola végzőseként. A közhangulatot csak egy naiv pályakezdő lelkesedése nem észlelhette annak, ami.
Még akkor sem kapcsoltam, amikor a Magyar Rádió egyik adminisztrátora szó szerint kizavart a megbeszélt találkozónkról. Egy kereskedelmi rádióban pedig elsötétültek az addig kedves arcok, amikor meghökkenésükre és kérdésükre közöltem: persze, hogy örülnék, ha magyar állampolgár lehetnék.
Egy másik rádióban élőben hallhattam Fodor Gábor hangulatkeltését. Senki sem látta rajtam, mennyire fáj és zavar minden egyes szava. Barátom lakásán már a jól ismert tartalmú, huszonhárommilliós fenyegetést tartalmazó kiáltványt vettük ki a postaládából.
Éppen ezért és ennek tükrében, számomra december ötödike már semmilyen meglepetést nem tartalmazott. A határon túli nemzetrészek lelkében azonban valami látványosan összetört. Ami hitet, reményt, szeretetet jelentett, a nem kevés megaláztatást magába foglaló kisebbségi sorsban. Azt az elfogult szeretetet, szubjektív figyelmet, ahogyan csak a szívünknek kedves rokonra, testvérre, szülőre tudunk nézni. Az emberek látványosan összezavarodtak. Valami haraggal vegyes gyász volt ez. Egyszerre tartalmazta a csalódottságot, felháborodást, fájdalmat, és nagy-nagy ürességet. Az „akkor most mi lesz?!” kérdése látványosan kiült az arcokra és befészkelte magát a lelkekbe.
Amin csak a másnap segített. A mindennapi munka és a dolgok folyamatos végzése. A szürke hétköznapokba menekülés. Mintha csak a két Sándor, a püspök és költő, Makkai és Reményik a hogyan továbbot firtató vitája éledt volna újra, a kisebbségi sors kezdeti időszakából. Újra kimondatott a „nem lehet!”, majd a zavarodottság csöndjét követő eszmélés után érkezett reá a válasz: „lehet, mert kell!” Mert december hatodikán is fel kellett kelni. El kellett menni dolgozni, iskolába, vásárolni, főzni, enni. Élni. Tovább. Mert „nem lehettel” nem lehet élni, mindegy hogy honnan jön a nem, Bukarest vagy Budapest irányából. Menni kell tovább. A traumatizált nemzetrészek élték tovább ismerős mindennapjaikat. Kevesebb derűvel, reménnyel és hittel. Homályosabb jövőképpel. De élték. És ez a lényeg. A kisebbségi sors edzetté tesz. Túlélővé.
Vannak, akik még ma is haragszanak, és vannak, akik már rég megbocsátottak. Akik akkor gyűlöltek minket, ma is ugyanúgy gondolnak ránk. Sőt, ha hatalomra jutnak 2022-ben, egyik első intézkedésükként a szavazási jogot is elvennék tőlünk. Egyik napról a másikra.
Magyar állampolgárokként már felelősségünk is van. Nem nézhetjük tétlenül, karbatett kézzel, hogy azok a nemzetellenes erők kerüljenek hatalomra, akik minket akkor és ma ugyanúgy idegennek tartanak, azok helyett, akik kezet nyújtottak felénk magyarként, testvérként, szövetségesként.
Fábián Tibor