A magyar apától és román anyától Nagyváradon született Kiss Ernő Két csillag között címmel 1990-ben megjelent memoárját – finoman szólva – nem a legismertebb visszaemlékezések között tartják számon.
Pedig a szerző élettörténetének megrázó epizódjait érdemes lenne mindenkinek megismernie, mert a magyar történelemnek egyik olyan időszakát teszik átélhetővé, amelyet nem írt meg a kortárs irodalom, és a történelmi munkák is adósak a korszak hiteles feldolgozásával.
Most nem célom Kiss Ernő életpályájának felkavaró epizódjait részletesen ismertetni, de nélkülözhetetlen felvillantani személyes történetének néhány részletét.
Kiss Ernőt a román hatalom által megszállt Nagyváradon román édesanyja magyar iskolába járatta. A szerző még kisgyerek, amikor anyja egy betegség miatt meghal, apja pedig a fronton harcol. A világháború kataklizmájában a még kiskorú Ernő beáll leventének, majd a frontvonallal hátrálva különböző helyekre vetődik el.
Később visszaszökik az újra román impérium alá vett Nagyváradra, ahol román rokonai felkínálják neki az érvényesülést, mármint ha románná válik. Kiss Ernő megköszönte a lehetőséget, de nem élt vele.
Visszaszökött Magyarországra, és úgy nézett ki, élete a pécsi cisztercieknél révbe ér. Kérészéletű terveit a kommunizmus egyházüldözése hiúsította meg, ő pedig leplezve magát próbálta túlélni a túlélhetetlent.
Kiss Ernő magyarországi bujkálása során több szerepben is tudta magát álcázni. Egyik alkalommal a kommunisták kinevezték terménybehajtónak, a kuláknak minősített paraszti réteget kellett volna terrorizálja ő is. Be is állt, és ahol csak lehetett igyekezett falazni a már teljesen kisemmizett embereknek.
Egyik alkalommal a Balaton mellé rendelték ki. És itt adjuk át a szót Kiss Ernőnek:
„Nikla felvégén lakott az egykor legtehetősebb gazda; különösen keményen kellett volna eljárnom ellene, az előírás szerint.
Nemcsak a kulák bélyegét sütötték rá, hanem a „bűneit” még a kemény igazmondásával is tetézte; nem titkolta, hogy gyűlöli és megveti ezt az új társadalmat. Letartóztatták, kétszer internálták is; földjeit államosították, állatait elvették.
A házán kívül, ahová még két menekült családot is betelepítettek, nem volt már ura semminek. A kertbe néhány szőlőtőt telepített, s mert jó gazda volt, szüretelt is – kevéske bora mindig volt a pincében. A gyűlölködő „kivagyokén” funkcionáriusok akkora adót vetettek ki rá, hogy csak vásárolt borral tudta kielégíteni a szomjukat.
Magas, erős férfi volt, napcserzett arcú, sűrű fekete hajú; nagy kidolgozott parasztkezekkel. Még mielőtt egy szót is szóltam volna, energikusan védekezett: – Egy deci bort sem kap tőlem, ha ismét elvitet, akkor sem.
Az ellenséget látta bennem. Mikor udvariasan kérdeztem, vajon egy pillanatra helyet foglalhatok-e, kétkedve nézett rám,
– Maga az első, aki ezzel az új trükkel jön hozzám.
– Téved – feleltem-, ez nem trükk; segíteni szeretnék. Semmi értelme nincs annak, hogy megmakacsolva magát ne teljesítse a beadási kötelezettségét. Adjon be pár liter vizezett bort, akkor nyugalma lesz.
Meglepődött, hogy egy állami alkalmazott így beszél, és hosszasan vizsgálgatott.
– A maga szempontjából igaza lehet – válaszolta békülékenyen. – De én nem engedhetek. Elárulnám a magyar parasztságot, elárulnám saját magamat is. Önök mondogatják: ez meg az elvi kérdés, elvtársak – nos, én, a gazda sem vagyok alábbvaló, én is azt mondom: ez elvi kérdés, elvtárs-urak. Én nem szállítok egy deci bort sem, még felvizezettet sem.
Mikor ősszel, a borbeszállítás idején ismét a faluban jártam, még egyszer fel akartam keresni ezt a büszke embert; a községházán hallottam, hogy internálták.”
Egy másik alkalommal ismét a „kulákok” ellen vezényelték ki Kiss Ernőt. Erről így ír:
„– Keményen, a törvény teljes szigorával lépjen fel a szabotőr ellen, elvtárs – okított a tanácselnök; átkozottul erősnek és hatalmasnak tudta magát, amint ott pöffeszkedett a hatalmas (lopott) íróasztal mögött. – Ez a Tóth egy hamisítatlan kulák. Szabotál. Nem hajlandó belépni a téeszbe, és tíz másik parasztcsalád utánozza a példáját. Az egész körzetben nincs olyan nyakas legény, mint ő. Miatta vannak nekem a legnagyobb nehézségeim. Már jó néhányszor letartóztattuk és bezártuk; de mégsem verhetjük agyon, bár szívem szerint ezt tenném.”
Amikor Kiss Ernő kiment a már nincstelen, agyonkínzott emberhez, ez a kép fogadta:
„Rám nézett. A szeme üres, kiégett volt.
– Apám még szolga volt a kastély uránál, én azonban szabad parasztnak születtem. Most újra szolga leszek, mint apám volt? Mivel védekeztem, bezártak és megvertek. És ha mindenemet elveszik, amim még van, akkor se leszek soha szolga!
Fakó arccal nézett rám, várakozóan, de az élni akarás szikrája lobbant fel a szemében.
– Látod barátom – mondta s a kastély felé intett –, azok is sokat raboltak el tőlünk, de a lelkünk a miénk maradt. A vörös urak azonban megölik azt is, ami az embert emberré teszi, a személyiségedet és ez a mi végünk.”
Később Kiss Ernő behajtói pozíciójában is lelepleződött. Amikor a rendőrség sokadjára is elfogta, sikerült megszöknie, és úgy döntött, megpróbál a vasfüggönyön átjutva elmenekülni az országból. Ez sikerült is, eljutott a „szabad” nyugatra, ám ott mint kommunista kém, a CIA augsburgi kínzókamrájában találta magát.
„Élete az idealista, mélyen humanista ember megpróbáltatásainak története a történelem pokoli bugyraiban” – írja könyvének fülszövege.
Kiss Ernő élettörténete és a megidézett „magyar parasztkarakter” Budaházy György esete miatt jutott eszembe. Mindkettő jellemében ott az ősi ellenállás, a tiszta életerő, mindkét személyiség valami miatt veszélyes. A rendszernek.
És hát most derült ki, hogy a Polt Péter vezette ügyészség nem elégedett meg azzal a gyalázatos ítélettel, amelyben Budaházy a 16 éves eljárásban 13 helyett 17 év fegyházat kapott (társaival együtt összesen 117 évet kaptak a bírótól).
Nos, ezt az ítéletet Polt Péter, a Fidesz által a legfőbb ügyészség élére helyezett személy irányításával működő vádhatóság megfellebbezte és súlyosbítást kért.
Budaházy Györgynek (és társainak) a fő bűne, hogy 16 évvel ezelőtt néhány exkommunista és liberális gazemberre ráijesztettek, ezért a nemzeti, keresztény, konzervatív fideszizmus a lehető legnagyobb gyűlölettel akar példát statuálni. Nincs a világon egyetlen ország sem, ahol ilyen aljasságot meg mernének tenni. Ennél még a kádári pribékek is emberségesebbek voltak,
de a legkegyetlenebb szlovák, román, szerb hatóságok is humánusabban jártak el a helyi magyarokat sújtó koncepciós eljárásokban.
Ez a helyzet nem abszurd. Ez a rendszer igazi arca. Azé a rendszeré, amelyik csimbóknak és maskarának tartja önmagán a különböző ideológiák jelmezeit és bohócmaszkjait.
Budaházy és társai ügyében másfelől nézve is van egy megdöbbentő dolog: az az érzéketlenség, amely a magát nemzetinek, kereszténynek, jobboldalinak és magyarnak tartó tábor részéről a sorsukat kíséri. Ez a tábor képmutató módon megemlékezik a magyar hősökről, ellenállókról, de észre sem veszi, ha a jelenkorban meghurcolnak és tönkretesznek ilyeneket, még akkor is, ha sokgyermekes családapák.
Nagy hallgatás közepette a pénzzel kipányvázott kényelmes akolban kushad a teljes jobboldali elit, az értelmiségi holdudvar, az egész médiaportfólió, a megmondóemberek, a lakájok hada.
Tisztelet a sok tízezres körből annak a pár kivételnek, akik legalább a saját Facebook-oldalukon szóvá tették a gyalázatos esetet.
És alig fogja fel valaki, hogy a hallgatásukkal, a megalkuvásukkal, sunyításukkal egy olyan társadalmi működéshez segédkeznek, amely a vegytiszta sátáni világkép egyik alapja.
Budaházy pedig, mint Kiss Ernő, elmélkedhet börtönben a két politikai „rendszer” gátlástalanságán, jellemtelenségén, jelszavainak ürességén.
Kiss Ernő már idézett beszámolójában van egy mondat, amely a mai valóságot tükrözi:
„A vörös urak azonban megölik azt is, ami az embert emberré teszi, a személyiségedet és ez a mi végünk.”
Látják? Semmi nem változott. Csak a vörös urakat fideszes urakra cserélték...
Akták