Első huszonkét évemet a Ceausescu-rendszerben éltem le. Nem a nincstelenség zavart, hanem a mozgásszabadság korlátozása, a magyar közösség önszervezkedésének ellehetetlenítése, a szólás- és sajtószabadság teljes hiánya, valamint a mindent átitató hazugság.
Hazug volt a sajtó, hazug volt a tananyag, hazugságra kényszerítették az embereket a mindennapi életben is az egész társadalmat átszövő besúgóhálózattal.
Trianonról nem is lehetett hallani, csak a román nép „többezer éves” múltjáról és küzdelméről az egységes Romániáért, mely 1918. december 1-én teljesedett ki. A hivatalos történelemoktatás mindmáig erre a dátumra helyezi a hangsúlyt, amikor a gyulafehérvári népgyűlésen összesereglett románság kinyilvánította azon óhaját – a német és magyar népcsoportok megkérdezése nélkül – hogy Erdély, a Partium, és a Bánság egyesüljön a Kárpátokon túli román területekkel.
Nem zavarta s ma sem zavarja őket, hogy akkor még semmi nem volt eldőlve, hogy ez az akaratkinyilvánítás teljes mértékben illegitim, vagy hogy nem sokkal később 1918. december 22.-én legalább annyi magyar állt ki Kolozsváron az ezer éves határok mellett. Mint ahogy az sem, hogy a dáko-román történelmi kontinuitás elmélete hipotézisnek is gyenge, száz sebből vérzik, és ezer év hiányzik a régészeti bizonyítékokból.
A magyar gyermekekbe a román felsőbbrendűséget igyekeztek beleoltani, eltagadva a magyar történelmi sikereket, módszeresen kigyomlálva a tankönyvekből azokat a verseket és regényeket, melyekből valós önismeretet szerezhettek volna, melyek a magyar önbecsülés és büszkeség forrásai.
Nem tanultunk Reményik Sándorról, Wass Albertről, Szabó Dezsőről, Nyíró Józsefről, hogy csak az erdélyi irodalmi nagyságokat említsem.
József Attila „Nem Nem Soha”, vagy „Bús magyar éneke” című verse be volt tiltva, Dsida Jenőt „Psalmus hungaricusa” is indexen volt. Csak a szerencsések ismerhették Reményik történelmi igazságtételért kiáltó szívbe markoló verseit, ha a családi könyvtárban megmaradt néhány kötet s a szülőknek volt bátorsága azt a gyermek kezébe adni.
Hadd álljon itt a mai nap emlékére Reményik Sándornak a „Nem nyugszunk bele” című versének szövege és megzenésített változata a Transylmania együttes feldolgozásában.
Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!
egy vers a haza sanyarú sorsáról
"Téli szél a tar gallyakat fújja
Mint az Isten égre tartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagy világon.
Elvették s most véle nagyra vannak
Törött véres kardját a magyarnak.
De még minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa
Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk
Csak mi, csak mi ne emeljük fel fejünk.
Tiporhatják szűz tiszta igazunk
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk.
De hirdessük gúzsba kötött kézzel
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny, pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt.
Kezünk bár nem pihen a kardvason
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövő századok s megint
Csak felszakadnak régi sebeink.
E sebek és e fájdalom örök.
Ettől vonaglik minden magyar rög
Ettől vérez ki majd nyomunkba hág
Ettől nem gyógyulnak az unokák.
Tátra erdők ettől zúgnak-búgnak
Ettől reszket lelke minden zugnak
Puha szívek kővé ettől válnak
Kemény kövek élő szívként fájnak.
Amíg élünk ettől fájunk, égünk
Sírban ettől nem lesz pihenésünk
Ettől szorul a kezünk ökölbe
Ettől sír a gyermek anyaölben.
Fenyőmadár behavazott fákon
Száraz haraszt téli pusztaságon
A folyók, a fák, a füvek szelleme
Minden süvít, mi nem nyugszunk bele.
Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet
Versailles-ig lobogjon az üzenet
Hogy megroppant bár karunk ereje
Nem nyugszunk bele, nem nyugszunk bele!"