Nem teljesen egyértelmű, hogy miért, de Klaus Iohannist zavarja a Trianon-törvény. Másodszor próbálja hatástalanítani a – magyar közösség számára megalázó és kínos – jogszabályt, mely június 4-ét, a trianoni békeszerződés évfordulóját hivatalos ünnepnappá nyilvánítaná.
Eme újabb ünnep – kevéske normalitást és kölcsönös tiszteletet feltételezve – azért sem szerencsés, mert egészségtelen egy olyan karhatalmilag diktált rendezvényözönt gyártani, amely az egyik nemzetnek örömet, a másiknak viszont szomorúságot okoz, történelmi tények okán. Nem elegáns és kevésbé értelmes cselekedet ily módon, feszültséget gerjesztve szaporítani a hivatalos állami megemlékezések számát.
Miután az elnök korábban az alkotmánybíróságon támadta meg a jogszabályt – a taláros testület július közepén utasította el óvását –, most az államfő a parlamentnek küldte vissza a szóban forgó törvényt. Érvelése szerint a jogszabályt számos szakértő és civil szervezet bírálta, ezért széles körű konzultációt kellene folytatni róla, sőt, mint fogalmazott, a bírálatok arra utalnak, hogy a jogszabály nem egy autentikus és tartalmas nyilvános vita eredményeként született, ezért arra kérte a parlamentet, kezdje elölről a jogalkotási folyamatot történészek, kutatók, akadémikusok, oktatási intézmények és a civil szféra képviselőinek bevonásával. Mi több, azt is rögzítette, hogy Romániának EU-tagállamként és az európai elvek és értékek iránt elkötelezett országként nyitottnak kell lennie a párbeszédre, éretten kell kezelnie azokat a témákat, amelyek megosztottságot idézhetnek elő a társadalomban, és ebben nagyfokú felelősségük van az állami intézményeknek.
Mindez azért különös, mert ilyesmit Iohannis mindeddig nem állított. Természetesen nem baj, hogy most így vélekedik, sőt. Eddigi gesztusai, nyilatkozatai azonban szinte semmilyen megértést, empátiát nem közvetítettek a magyar közösség felé. Hogy kezdeményezésének e zilált időszakban mi lesz a vége, nehezen borítékolható. A mostani problémákhoz képest ez nem túlzottan jelentős, valójában túlfűtött ügyről van szó – a magyar közösségnek természetesen az az érdeke, hogy jogszabály ne kényszerítse ünneplésre akkor, amikor arra semmi oka sincs –, másrészt, a politikai erőviszonyok is képlékenyek. Bár nemzeti kérdésekben mindenkor összhang tapasztalható, az sem zárható ki, hogy a liberálisok hangadó dalnokai, akik mindeddig önfeledten pengették a nacionalista húrokat – élükön magával a gusztustalanul és feledhetetlenül jónapotkívánokozó államelnökkel – valamiért mégis visszafogják magukat. Nem azért, mert belátták, hogy eddig tévúton jártak, hanem azért, mert érdekeik éppen így kívánják.
Márpedig a politikai érdek nagy úr. Talán e szempontot mérlegelve érdemes magyarázatot keresgélni a Trianon-törvénnyel kapcsolatos elnöki pálfordulásra is, s idővel kiderül, e kezdeményezés valós, hosszabb időre szóló szemléletváltást körvonalaz, avagy véget ér a választási kampány, s minden marad úgy, ahogy megszoktuk, felélednek az eddigi dalnokok és rendületlenül pengetik tovább nacionalista húrjaikat.
Mózes László / Háromszék