1960. július 1-jére a bécsi Meteorológiai Intézet meleg, kellemes időt jelzett, amikor 10 000 méter magasságban egy IL-18-as repülőgép húzott át Magyarország felett, fedélzetén a térség legnagyhatalmúbb ura, a dicsőséges Szovjetunió első embere, Nyikita Szergejevics Hruscsovval és személyes lakájaival. A budapesti pártközpontban az üzeneteket fogadó masina egyszer csak működésbe lépett és a következő mondatokat kopogtatta le:
„KÁDÁR JÁNOS és MÜNNICH FERENC elvtársaknak Most, amikor átrepülök a baráti Magyar Népköztársaság területe fölött, engedjék meg, drága elvtársak, hogy átadjam Önöknek, s Önökön keresztül az egész magyar népnek forró üdvözletemet. További sikereket kívánok a szocializmus építéséhez. Ny. SZ. HRUSCSOV, az IL–18 fedélzetéről.”
Azért, hogy az egész magyar nemzet megismerje a szovjet barátság eme kinyilatkoztatását, Hruscsov tízezer méteres magasságból küldött táviratát a Népszabadság szó szerint közölte. És arról is oldalakon keresztül számolt be, hogy a világ szocialistáinak vezetője a magyar emberek feje fölött éppen Nyugatra utazik, ahol a demokratikus alapokon álló keresztény Európa politikai vezetése és nagy számú lakossága ünnepélyes fogadtatásban részesíti.
Tehát 1960. július 1-jénél tartunk, Hruscsov hatalmának csúcsán; a csúcs alatt százezrek csontváza, milliók sikolya. És Nyugat-Európa szeretettel és ünnepségekkel várja a világtörténelem egyik legnagyobb tömeggyilkosát, magyar forradalmunk eltipróját, aki 10 000 méteres magasságból „forró üdvözletét” küldi „az egész magyar népnek”, Kádár János és Münnich Ferenc „drága” tömeggyilkos elvtársakon keresztül, a Népszabadság nevű lap útján.
Éppen akkor, 10 000 méterrel Hruscsov alatt, Sátoraljaújhely környékén haláltusáját vívta egy nyolcvanhét éves, idős asszony. Egy valamikori arisztokrata azok közül, akik valódi támpillérei voltak a nemzetnek, s nem sírásói. Vagyonából kiforgatva, nincstelenként, valóságos kegyelemkenyéren tengette napjait, rokonaitól, barátaitól elszakítva. Várta csendesen a megváltó halált. Mert neki a halál már csak megváltás lehetett. A Csillagkeresztes Rend tagjaként évtizedeken keresztül helytállt abban, amit ez a magas kitüntetés is megkövetelt tőle, hiszen az erényes és méltányos életre, továbbá az irgalmasságra és jótékonykodásra vállaltak kötelezettséget. Ez magába foglalta a pénzadományozást, a kórházlátogatást, a szenvedőkkel és betegekkel való foglalkozást. Alig volt az akkori Magyarországon olyan, aki nála elhivatottabban csillapította volna mások szenvedéseit. Ha kellett, kolerás betegeket ápolt, ha arra volt szükség, a fronton a legnehezebb helyzetben tette, amit tennie kellett. Nem kötelezte rá senki; vagyonos, ősi arisztokrata család sarja volt, aki választhatta volna a kényelmesebb életet is, sőt, 1945-ben elmehetett volna Nyugatra, de inkább osztozott népe sorsában, így az első világháború alatti szolgálata során is.
Ezt a fajta áldozatot, ezt a fajta elhivatottságot a mai kényelemfüggő átlagember, aki hisztériás rohamot kap a rossz időtől is, sem felfogni, sem átérezni nem tudja.
Báró Vécsey Magdolna, azaz özvegy Cebrián Istvánné másnap, július 2-án meghalt. Éppen akkor, amikor Bécsben az osztrák demokraták örömujjongással emelték keblükre Hruscsovot, a világtörténelem egyik leggonoszabb hóhérát. Egész Bécs a tömeggyilkost ünnepelte. Pontosabban Bécsnek az a része, amelyik látszott. Az pedig látványos volt, akár a Holdról is észre lehetett volna venni.
Mint egy forgatókönyvben, vagy mint Bulgakov macskája, úgy bukkan fel Hruscsov a következő történetben is. Éppen 1959. január 30-án pénteken, amikor a Meteorológiai Intézet a tavasz első üzeneteivel örvendeztette meg a nyirkos ködbe burkolózott fővárosiakat. A jó hír bizonyítéka volt, hogy „a megfigyelők szerint csütörtökön reggel – noha semmi külső körülmény külön nem indokolta – a budai hegyekben szerte énekelni, csiripelni kezdtek a madarak.”. Hogy a tavaszt vagy egy nő számára a megváltó halált üdvözölték-e a természet feltámadásának hírnökei, sohasem tudjuk meg. Az viszont biztos, hogy az egyik budai hegyvidéki kerületben nyolcvanhét évesen elhunyt Révay Mór Jánosné, a Révay Mór könyvkiadó, az egyik legfontosabb magyar szellemi műhely megteremtőjének felesége, aki a Horthy-korszakban is fontos szerepet játszott a közéletben. Ő is nyolcvanhét évesen halt meg, mint báró Vécsey Magdolna, alig egy évvel később. Ugyanúgy, vagyonából kiforgatva, nincstelenként, kegyelemkenyéren tengette napjait, rokonaitól, barátaitól elszakítva. Várta csendesen a megváltó halált. Mert neki a halál már csak megváltás lehetett. Ahogyan később Vécsey Magdolna bárónőnek.
1959. január 30-kának nyirkos, ködös napján az összes magyarországi lap címlapján Hruscsov virított. Az SZKP XXI. kongresszusán elmondott Hruscsov-beszéd minden magyar vonatkozású hír felett állt. A Népszabadság a címlapjáról indulva kilenc teljes oldalon keresztül ismertette a kommunisták „földi mennyországának” tervét. Azért csak kilenc oldalon, mert az előző számban már felvezették azt másik kilenc oldalon. A magyar börtönök tele voltak 1956 vérbefojtásának az áldozataival, a hóhérok még készültek az újabb kivégzésekre, a magyarság felett tort ülő kommunisták jókedvvel űzték napi rutinjukat, a magyarság kerékbetörését, keresztrefeszítését, tervszerű megsemmisítését. Kádár János, a tömeggyilkos pedig magát tapsoltatta a tömeggyilkosok SZKP-s rivaldafényében és 1959. január 30-án közzétett beszámolójában a Népszabadság hasábjain a békéről beszélt. Mint mondta: „Ennek a békepolitikának az erejét különösen az adja meg, hogy nagyszerűen egyesíti a nemzetközi kérdések békés megoldására irányuló lankadatlan törekvést és az imperialista kalandorokkal szemben mindig kötelező éberséget.” És nem maradhatott el a köszönet és a hála sem, amiért a szovjet tömeggyilkosok oly kiváló segítséget nyújtottak a magyarországi tömeggyilkosoknak.
Adjuk át a szót a vezérnek, Kádár Jánosnak: „– Engedjék meg, hogy itt, a kongresszuson kifejezzem a magyar kommunisták nagyrabecsülését a Szovjetunió Kommunista Pártja és annak központi bizottsága iránt azért a harcos helytállásért, amellyel Hruscsov elvtárssal az élen, 1957 nyarán keményen megvédték ezt a politikát a visszahúzó erők csoportjának támadásával szemben. (Taps.) A Magyar Szocialista Munkáspárt, a magyar nép rendkívül nagy hálával tartozik a Szovjetunió Kommunista Pártjának, a szovjet népnek azért a testvéri segítségért, amelyet 1956-ban nyújtott az ellenforradalmi felkelést kirobbantó erőkkel a burzsoá-földesúri reakcióval, a revizionista árulással és a nemzetközi imperializmussal küzdő magyar népnek. (taps.)”
Ma már Borvendég Zsuzsanna könyveiből tudjuk, hogy ekkor a nyugati imperialisták nem is a spájzban voltak, hanem inkább a konyhában, ahol jól kifőzték az együttműködést.
A kádári kommunisták megtalálták a közös hangot a népirtó nácikkal és a külkereskedelmi vállalatokon keresztül jó üzleteket bonyolítottak le Adolf Hitler jobbkezeivel.
Sőt: miközben itthon Kádár János fasisztázta, nácizta az 1956-os magyar forradalmárokat, ezzel párhuzamosan Emil Hoffmant, egykori főnácit kérte fel arra, hogy építse a nyugati marketingjét.
És hát egy nácinak mi sem természetesebb, mint egy tömeggyilkos kommunista imázsának az ápolása. Természetesen nem jótékonykodásból tette, hiszen tudjuk, Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.
Ezeket nem írta meg a Népszabadság. Meg azt sem, hogy a zsidó író, Bródy Sándor fiai milyen jó üzleteket kötöttek különböző náci üzletemberekkel.
Meg azt sem, hogy a zsidó származású Révay Mór Jánosné milyen szörnyű körülmények között tengette napjait, elzárva, elszigetelve mindenkitől. Pont mint a magyar nemes, báró Vécsey Magdolna, „a burzsoá-földesúri reakció” tagja, aki már a létével is veszélyt jelentett a kommunista békére.
Révay Mór Jánosné és Vécsey Magdolna bárónő sorsa és személyes tragédiája a magyar sorstalanság tablóképe. Mert van magyar sorstalanság is, és ez az, amikor valaki azért kerül embertelen helyzetbe, mert olyan értékeket képviselt, amelyek a magyarság, a kereszténység lényegét adják. Révay Mór Jánosné és Vécsey Magdolna bárónő közös sorsához tartozik, hogy mindketten azt hozták ki magukból, ami példaértékű, értékteremtő, felemelő.
Mindketten átélték az 1918-as és 1919-es szörnyű összeomlás napjait, mindketten könyvet írtak róla, mindkettejük kötete 1945 után a tiltott könyvek jegyzékére került, amiknek a birtoklása is főbenjáró bűnnek számított. A kommunista bosszú mindkettőjükre ugyanolyan kegyetlenül csapott le: vagyonukból kiforgatva, nincstelenként tengették napjaikat, rokonaiktól, barátaiktól elszakítva, magányos emberként haltak meg. A kommunista bosszú még az emléküket is eltörölte. Révay Mór Jánosnéról még azt sem lehetett tudni, mikor halt meg. Ezt jómagam derítettem ki Gudenus János József nélkülözhetetlen segítségének köszönhetően, amikor kiadásra készítettem elő A bolsevizmus napjai című visszaemlékezését.
Ha csak a rendszerváltás óta eltelt időt nézzük, minden rendelkezésre állt volna ahhoz, hogy mások mellett Révay Mór Jánosné és Vécsey Magdolna báróné munkásságát is a nemzeti emlékezet panteonjába helyezzük.
Csak hát a mai korszellem a nemzetünk megnyomorítóit, a Frankel Leókat, Rajk Lászlókat, Balázs Bélákat részesíti előnyben. Tizenhárom évnyi nemzeti kormányzás sem volt elég ahhoz, hogy a bolsevizmus szálláscsinálójáról – Szabó Ervinről – átnevezzék az egyik legfontosabb kulturális intézményrendszert, a budapesti könyvtárhálózatot. 1919-ben a Tanácsköztárság gyilkosai tisztelegtek Szabó Ervin előtt a névadással, ezt az örökséget pedig ma is púpként cipeljük a hátunkon.
Özvegy Cebrián Istvánné, Vécsey Magdolna bárónőnek az 1919-es eseményeket felölelő naplója pontosan száz évvel ezelőtt, 1922 augusztusában jelent meg. A Pesti Hirlap elsőként méltatta a kötetet: „igen szép és meleg írás özv. gróf Cebrián Istvánné könyve, amely a kommün-időkről szól. Egy kis falu életébe összezsúfolva jelennek meg ennek az időnek forgalmas, forrongó, vad, zűrzavaros szomorúságai és a könyv főleg azért érdekes, mert a parasztok sorsán keresztül mutatja be az eseményeket és azok hatását. Becsületes, jószándékú könyv, telve erős magyar érzésekkel, egy öntudatos és igaz asszonylélek nyomaival minden lapján s bár nyelvezete talán nem emelkedik irodalmi tökély magasságára, de tiszta, zamatos, kifejező.”
Vécsey Magdolna bárónő visszaemlékezéseiben megjelenik a Tanácsköztársaság örvényébe került vidéki Magyarország portréja, a felvidéki cseh megszállás szörnyű napjai, de bepillantás nyerhetünk a 1919-es időszak budapesti nyomorúságába is. Letaglózó, megrázó képek váltják egymást a kataklizma forgatagában.
Ezt a könyvet a kommunista diktatúra és a mai szellemi örököseik minden eszközzel megpróbálták eltüntetni, szerzőjének emlékét kitörölni a nemzeti emlékezetből.
Jelen kiadással arra teszünk kísérletet, hogy ezt megakadályozzuk. Hisszük, hogy eljön az az idő, amikor özvegy Cebrián Istvánné Vécsey Magdolna bárónőnek karitatív, közösségépítő és kulturális munkássága elismeréseként helye lesz magyar nemzetünk panteonjában
Akták