A napokban kezembe került egy ősrégi Ludas Matyi vicclap és egy szöveg nélküli karikatúráról képtelen voltam levenni tekintetemet.
Saroképületet ábrázolt, amint egyik oldalánál gondolataiba merült járókelő ballag a járdán. Olyannyira gondolataiba merülve, hogy nem is álmodja milyen veszély fenekedik rá, ugyanis a sarok túlsó oldalán egy bunkós ember áll bunkóját magasra tartva ütésre készen áldozata előbukkanására várva. Oldalt asszisztáló csoport várja a beteljesedést, vagy négyen filmeznek, többen fényképezőgépet tartanak szemük elé, mások kezüket dörzsölik miközben kárörvendő vigyor ül arcukon!
Ami a legfelháborítóbb, hogy senki nem kiált rá a leendő merénylőre és nem figyelmeztetik a leendő áldozatot sem, nem akarják elrontani a sztorit, inkább kegyetlen, cinkostársi semlegességgel asszisztálnak!
Hirtelen bevillan, hogy miért nem tudom levenni tekintetemet a képről: hiszen ez döbbenetesen hasonlít az erdélyi magyarság sorsához. A gondolataiba merült gyalogos, jövendő áldozat az erdélyi magyarság, kit majd egy évszázada próbálnak a feledés süllyesztőjébe fojtani. A kis naiv minden csapdába belebotorkál, majd sebét nyalogatva újra meg újra belenyugszik fájdalmaiba! Íme, most is milyen nagy a biztonságba vetett hite, milyen gondtalanul halad a felemelt bunkó alá.
A kép sugallja a bunkós ember elvitathatatlan győzelmét és a maszkja mögötti könyörtelen arcát, aki amúgy a mindenkori román politikum megtestesítője.
A terrorizmus nem most érkezett keletről, a terrorizmus Európában is őshonos!
Az asszisztáló csoport egy külön- külön érdekeket szolgáló Unió, még szám szerint is annyian vannak, mint a tagok, plusz az „államok”, aki cilindert visel, kövér, és széles bulldog ajkai között bőrszivart füstölögtet.
Nem kell túl élénk fantázia ahhoz, hogy a kép megmozduljon, az erdélyi magyar mit sem sejtve kilépik a sarok mögül, a bunkós ember lebunkózza, többször is egymás után addig, ameddig mozog. Szabályszerű kivégzés, az unió kéjesen asszisztál és örökít s miután kielégítették vágyaikat páran észbe kapnak:
– Ejnye-bejnye bunkós embere, hát szabad ezt – feddik meg enyhe szemrehányással – hát szabad ilyent tenni, így elbánni a kisebbel?
– Ő támadott meg, hát nem látták, beleütötte saját fejét a bunkómba– védekezik a merénylő -, nézzék csak meg mi volt nála, mivel akart megtámadni! – s mint egy szemfényvesztő, az áldozat kezéből elővarázsol egy marokfegyvert.
– Nicsak, valóban egy fegyver – állapítják meg-, úgy látszik mégsem volt annyira ártatlan, ha már így van, temesse el uram minél hamarabb!
Mondják a bunkósnak s maguk sem értik, hogy miért, de idegesíti őket a tetem, de majd hamar elfelejtik és fellélegezhetnek, mert
könnyebb eltemetni egy kisebbségi ügyet, mint megoldani!
– Aztán „bunkós ember”- szorítják sarokba a gyilkost -, a tehenek fülén billog legyen ám, a malacpajtákban legalább plusz húsz fokos hőmérséklet! A tengerre megmaradjon a kijárat, a rakétapajzsok is biztonságban legyenek, az áruinkat fenntartás nélkül megvásárolják a raktárainkból! Valamint fenntartani a globális szegénységet és ne feledjenek letartóztatni időnként néhány korrupt vámtisztet és minisztert, a többit önökre bízzuk!
Az áldozat testéből épp most száll ki a lélek, de még meghallja ezeket az ajánlásokat, melyek az ő életénél fontosabbak és olyanformán nyugtatja magát, mint róka a szőlőben:
– Még szerencse, hogy másvilágra segítettek, ez amúgy sem az én Unióm volt!
Sebők Mihály