„Nem tudom, ki ez a gyerek, de zseniális a technikája” – mondta a csodálkozástól kissé felhúzott szemöldökkel Kerekes Attila, a magyar válogatott kőkemény hátvédje 1977. február 27-én, miután az Argentín válogatott edzője egy 16 éves kölköt cserélt be egy Magyarország elleni felkészülési meccsen Buenos Airesben. A porondra lépő tinédzsert úgy hívták, hogy Diego Armando Maradona. A többi már történelem…
A halálát követő egy órán belül Maradonáról mindent megírtak, amit csak lehet. Azt hiszem, soha senki elmúlását ekkora gyorsasággal nem reagálta le a társadalom, mint az övét. Világszerte záporoznak a könnyek, ahogy lenni szokott hírességek esetén, olyanok írnak róla ódákat, akik talán életükben nem látták játszani. De Maradona nimbusza az évtizedek során akkorára nőt, hogy már az újszülöttekbe is bele van oltva egy kicsit Armando. Legalábbis Argentínában…
Sosem értettem azt a kérdést, hogy tudniillik ki volt minden idők legnagyobb labdarúgója? A fociban is voltak és lesznek korszakok, hiábavalóak az összehasonlítgatások. Ki a megmondhatója, hogy vajon mit tett volna egy más korban futballozó Beckenbauer vagy Facchetti egy manapság ragyogó Messi vagy Ronaldo ellen? Milyen piaci értéke lenne manapság például Johan Cruyffnak vagy Pelének? Maradona 91 válogatott meccsen 34 gólt lőtt. A szintén tízes számmal játszó Puskás Ferenc magyar színekben 85 mérkőzésen 84 találatot ért el! Ennek alapján ki lehet mondani, hogy ki volt a jobb? Nem. Ettől függetlenül Maradona varázsló volt a zöld gyepen. Az is tagadhatatlan, hogy amíg például Leo Messi valahogy csak úgy elvan hazája válogatottjában, addig Diego világbajnoki címig húzta maga után a „névtelenekből” álló Argentin csapatot 1986-ban. Aztán a Nápolynak adott szárnyakat. Közben pedig az ő szárnyai olvadoztak a dicsőség sugaraiban. Később már a világ szeme előtt épült le lassanként, mint akit valami láthatatlan féreg foga rág…
Maradona 60 leélt éve két részre osztható: az első harminc a növekedésről, a csillogásról, a hódításról, a sikerről szólt, ám a második három évtizedben már több volt a szenvedés, a drog, az alkohol és a botrány, mint az öröm és nyugalom, ami egy hihetetlen pályafutás után kijárt volna neki. Az ő esetében (talán leginkább az övében) ketté kell választani a labdarúgót és az embert. Bár ezt nehéz olyan valakivel megtenni, akinek élete, tán még inkább, mint egy hollywoodi sztáré, a reflektorok fényében zajlott. Láttuk a pályán a focizsenit, aki cseleivel bohócot csinált ellenfeleiből, és láttuk a drog vagy alkohol hatása alatt álló embert, akivel nehéz volt szót érteni. Aztán az agyműtétje után a kényszerűen mosolygó emberi roncsot. Szomorú volt nézni, mi maradt az ünnepelt sztárból. Maradona habzsolni akarta az életet, de úgy gondolta, ennek következményei csakis rá tartoznak. Mi meg csak néztük kissé feszélyezetten az olykor bohóckodó, máskor dadogó vagy dührohamokkal küzdő egykori kedvenc tántorgását az életben.
Az istenek bukását csakis megrendüléssel lehet követni.
(Diego Armando Maradona: 1960. október 30. – 2020. november 25.)
Nánó Csaba / nanocs.wordpress.com