Hol vannak már azok az idők, amikor élőláncot alkottak a bősi töltésen a csallóközi magyarok és Duray Miklós ölre ment az oda kivezényelt rendőrök főnökével…
Hol vannak azok az idők, amikor még a legkisebb magyar faluban is kiálltak az iskola elé tüntetni Slavkovská ellen a magyar szülők.
Hol vannak azok az idők, amikor a komáromi nagygyűlésre tűzön-vízen át eljutottak a magyar önkormányzati képviselők és polgármesterek a közép-szlovákiai és keleti régiókból.
Bár ezeket a megmozdulásokat a politika szervezte, de nagy részben a jó adag (akkor még létező) felvidéki civil kurázsi vitte sikerre.
Nem tanultuk brainstormingokon, nem rajzolta filctollal elénk a flipchartokra senki, hogy hogyan kell ezt csinálni, nem is volt erre szükségünk, mert jött belülről, apáink, nagyapáink véréből.
Aztán jöttek a puha kezűek, a meztelen csigák és hirdették az új igét a népnek: nix ugribugri, majd mi elintézzük helyettetek, nem kell itt szervezkedni, majd minden jó lesz, persze csak akkor, ha lesz rá „politická vólya”.
Hát nem volt.
Annyit viszont elértek, hogy a nép leszokott a kurázsiról, a nemzeti érzésről, az összefogás fontosságáról.
A fiatalok táborokba vonultak, hogy jól érezzék magukat, itt-ott matricáztak, abban a reményben, hogy ezzel majd felébresztik Csipkerózsika-álmából a civil kurázsit. Ó micsoda naivitás, gyerekek!
Politikai béna kacsák tocsogtak a saját sarukban, de a hápogás nem hallatszott fel az égig, végül aztán elfáradva beleültek a langyos pocsolyájukba. Nem is volt más céljuk, köztünk szólva, mi lehet egy kacsa célja…
Egy-két kétségbeesett kiáltás, sikoly még hallatszott a távolból, a nemzetért, de azt már szinte senki nem hallotta meg.
A magyarul író és beszélő megmondó emberek trendivé tették a „merjünk kicsik lenni” érzést és teljes mértékben kiszorították a közbeszédből a nemzeti érzésre, és az összetartozás fontosságára figyelmeztető politikusokat, közéleti szereplőket.
A nép java része meg szép lassan elfelejtette, hogy ő egy közösség. Idomították és idomult. Dolgozott a földeken a lízingre megvett traktorokkal, vagy az összeszerelő csarnokokban, vagy az osztrák nénik hálószobáiban. Aztán rohant a másik betoncsarnokba és fogyasztott az akciós perui málnából, vagy az egyiptomi burgonyából és boldog volt. Időnként alámerült az anyaország támogatta gázsiból fellépő popzenekarok hétvégi fapados nirvánáiban, akik jópofaságból egy harsány „Ahóóóój!”-jal indították zenés népnevelői szándékukat. Végül is szlovákmagyarok vagyunk, cso?!
Közben meg nőttek ki az új utcasorok a magyar falvak zsíros termőföldjein, de nem ám a helyi, fiatal családoknak, hanem Slota gyermekeinek… Meg merjük-e önmagunktól kérdezni, hogy mindez miért történhetett meg?! Ugye nem?
A népre most sűrű disznóürüléket és egyéb finomságokat öntenek. A nép eladja a földjét, erdejét, azt sem tudja kinek. A nép levegő és vezetők után kapkodna, de a vezetők nem érnek rá, mert éppen a Facebookon kell posztolniuk.
A vérmesebbjének nem marad más, mint kéthetente elénekelni a Nélküledet a meccs előtt, de a vérmesebbje belül sír, mert látja, tudja, hogy mivé lett ez a büszke közösség, amelyre a kilencvenes években még felnézett a szlovák, mert tisztelte a munkáját, megvette a paprikáját és irigykedve csodálta a kitartását és együvé tartozását. Ma már nincs ilyen.
Hát ide jutottunk, és ezért mindannyian felelősök vagyunk, akik bármilyen választott tisztséget viseltek és viselnek, de azok is, akik egyesületek, intézmények vezetőiként formálták a közösségeket, a legkisebb falvaktól az országos ernyőszervezetekig, és nem tettek meg mindent a közösségért és a kártékony rovarok ellen! Ó igen, én is vétkes vagyok! És ki még? Ahogy koncert közben az énekes kiáltja: nem látom a kezeket!
És most megy a kapkodás, az üzengetés. Lassan beindul a nagy közéleti pofonofon is, amely még mélyebbre rántja a félmillió magyart. Nekünk Mohács kell?!
Jövőre Moháccsal emlékezni Trianonra, na az lenne az igazi „felvidékikum”!
Papp Sándor / Felvidék.Ma