Soha bukásnak még annyian nem örültek, mint a nemzeti régiókért indított polgári kezdeményezés eredményének. Az összegyűlt milliónyi aláírás igazi huszárrohammal született meg. Épp ezért csoda.
Árnyékában meghúzódik egy másik csoda: a rohamban megszólaló politikai erők összhangja. A szekértáborok, legalább ebben a kérdésben, eltűnőben vannak.
Sokan és sokszor elmondták, hogy közéletünk egyik rákfenéje, hogy nincs nemzeti minimum, azaz nincs semmi, amiben mindenki egyetért. Ez persze még ma is hiánycikk a politikai piacon, de legalább egy dolog volt: alá kell írni a székelyek kezdeményezését.
Azonban ebben az örömben is ott az üröm: a Demokratikus Koalíció most sem tagadta meg önmagát. Az aláírásra ösztönző Facebook-bejegyzések hozzászólásaiban meg-megszólaltak aktivistáik és le akartak beszélni az aláírásról. Majd, ha lemondanak a szavazati jogukról – írták például. Megszólalt persze Bauer Tamás is. Az is kiderült, hogy Erdély sem egységes, onnan is jöttek furcsa hangok: ez az elképzelés diszkriminatív.
Igen, az. Legalább annyira, mint az, hogy az unióhoz tartozó Európán kívüli területek évek óta többlettámogatást kapnak.
És nem dőlt össze a világ. A butaságig egyenlőségre törekvők is ismerik a pozitív diszkrimináció fogalmát. Ha valahol nagyobb a teher, ott jogos a többletsegítség.
Vajon a DK, illetve az általa befolyásolt emberek azzal, hogy kimaradtak a mondhatni össznépi megmozdulásból, kiírták-e magukat a magyar nemzetből? Ne válaszoljunk túl gyorsan. Mert könnyű lenne odavágni, hogy nem magyarok ezek. Aligha visz előre, ha borgőzösen kiabáljuk: aki magyar, velünk tart. Szent szavak ezek, nem szabad úton-útfélen használni, csak akkor, amikor valóban az egész nemzet érdekéről van szó. De a másik túlzás sem jó: ha túlértékeljük az Illyés Gyulához köthető kijelentést, hogy magyar az, aki vállalja, azaz aki magát annak tekinti, akkor nincs joga megkérdőjelezni senki magyarságát.
Kérdésünkre ezért mind a határozott igen, mind a határozott nem rossz felelet. Viszont eldöntendő kérdésről van szó, a végén vagy igent, vagy nemet kellene mondani. Tehát más irányban kell keresni a feleletet.
A mostani aláírásgyűjtés példájánál maradva, kitessékelhetjük-e a nemzetből azt, aki elutasítja, hogy ahhoz az unióhoz forduljunk, amit ő nem becsül, és legszívesebben faképnél hagyná?
Megtagadhatjuk-e a magyarságát annak, aki félti az aláíráshoz szükséges adatait, mert attól tart, hogy valahol valakik vissza fognak élni azokkal? Idegenszívű-e, aki valamilyen oknál fogva nem akarja támogatni a Székely Nemzeti Tanácsot vagy annak pillanatnyi vezetőit? E kérdések költőiek, s arra késztetnek, hogy mielőtt az aláírást ellenzőket gondolatban megfosztanánk magyar mivoltuktól, meg kell ismernünk az indokaikat.
Ezek után azt nézzük meg, hogy van-e egyáltalán olyan cselekedet vagy vélekedés, ami jogossá teszi, hogy egy magyarnak született embert ne tekintsünk magyarnak? Emlékezzünk a Széchenyinek tulajdonított mondásra, hogy mi, magyarok annyira kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kell bocsátanunk. A sorjázó kérdések akkor kaphatnak feleletet, ha felismerjük, mivel jár a „magyar az, aki vállalja” elv?
Nem a magyar szót kell vállalnunk, hanem a magyar sorsot, sőt, a sorsközösséget a többi magyarral.
Aki ezt nem tartja természetesnek, magára nézve kötelezőnek, az kiesik egy közösségből. Hiánybetegségben szenved. Hogyan viszonyuljunk hozzá? Semmiképp ne fordítsunk neki hátat! Ha rokonunk, ne szakítsuk meg a kapcsolatot!
Mivel az ember közösségi lény, a nemzeti közösségből kikerülve az illető ugyanolyan fogyatékos, mint a testi fogyatékosok. Ha pedig igaz, hogy a fogyatékos embertársainkat az irántuk való szeretetünkkel tudjuk segíteni, akkor bizony a nemzettudat fogyatékosait sem kiutálni, hanem szeretni kell. Nem gőgösen, kitanítva, hanem úgy, ahogy az Írásban van: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Olyan könnyű ezt kimondani, de kutya nehéz megtenni. De ki mondta, hogy kereszténynek lenni könnyű?
Jézus azt mondta: az én igám édes, az én terhem könnyű. De nem mondta, hogy az iga nem iga, hogy a teher nem teher. Ha tehát látjuk, hogy embertársunk kilépett a nemzeti közösségből a semmibe vagy olykor egy másik nemzet közösségébe, egy feladatunk van: meg kell próbálnunk magyarrá szeretni.
Utópia, mondod. Tán igazad van. És az is marad, ha meg sem próbáljuk.
Surján László / Felvidék.ma